Értesítem a nyájas olvasókat, hogy a ma délutánt egy hajdani Campus Fesztiválra való visszaemlékezés fogja uralni, mégpedig a tegnap kezdődött Becses Brigantik-napok jegyében. Mindenki unja már ezt a nyomorult telet, nincs is jobb ilyentájt, mint a nyarat idéző fesztiválos nosztalgia.
A történetek megértéséhez előre kell bocsátanom, hogy azon a nyáron több héten keresztül úgy alakult, hogy a Becses Brigantik igen komoly százalékban hédereltek nálam. Például Koca és Gróf is menekültstátuszt kapott átmenetileg, különböző okokból, de ennek bővebb kifejtésére most nem vállalkozom, később majd kiderül az oka. Legyen elég annyi, hogy nem azok voltak életem legnyugodtabb és legbékésebb hetei. (Berzenke pedig akkoriban még a szomszédomban lakott, hát az is felért egy istencsapással, de kihevertem.)
Ha már Berzenke szóba került, akkor külön öröm számomra, hogy közölhetem az egyik olyan költeményét, amelyet azóta legszívesebben már letagadna, és ha visszagondol rá, olyan rezge megbánás vesz rajta erőt, amilyen csak József Attila verseiben érhető tetten.
József Attila kapcsán egy olyan epizódot is felelevenítek ma, amelyen végig fog húzódni bizonyos erotikus szál is, bár néha egészen közönséges formában. Ezen összefüggések megvilágítására most még szintén nincs mód, de a rejtély megoldása rém egyszerű: ide kell majd jönni, és elolvasni a „József Attila, Clinton és a Campus Fesztivál” című írást, és kész. Nem bonyolult, ugye?
Van még valami…? Ja, igen! Az új olvasók kedvéért mindenképp fontosnak tartom leszögezni, hogy a Koca becenevű becses brigantit egyáltalán nem egy kövér fószernek kell elképzelni, sőt! A gúnyneve olyannyira nincs kapcsolatban a testalkatával, hogy leginkább egy merőleges gilisztához lehetne hasonlítani őkelmét. Élete egy bizonyos szakaszában pedig egészen konkrétan Zámbó Árpy-hasonmásként járt-kelt a világban, és mindez onnan származott, hogy hirtelen ötlettől vezérelve bedaueroltatta hosszú szőke loboncát. Ez az ő elárpisodása odáig vezetett, hogy még élete párja is új becenévre tett szert általa, mert onnantól kezdve Pehelynek hívtuk ezt a kedves hölgyeményt. (Árpádné Pehely. Ha értitek, mire gondolok.) Az új fizimiskája miatt majdnem a zenekarából is kidobták ezt a szegény cingár basszusgitáros legényt, de erre sem szánnék most több szót, ha majd egyszer születik egy Becses Brigantik-könyv, abból kiderülnek a részletek.
No, talán ennyi elég is lesz beharangozónak, hamarosan indul a Campus-délután!