Nyolc esztendő telt el azóta, hogy Bókony meghalt. Lelle egy esős, hűvös estén Iraló táltost látta vendégül a jurtájában egy kis beszélgetésre.
– Hálával tartozom neked, táltos – kezdett bele az özvegy. – Ha te annak idején nem beszélsz rá, hogy vegyem a szárnyaim alá a törzs árváit, talán már rég megölt volna a magány és a bánat.
A szent ember nyomban elhárította a dicséretet:
– Az érdem nem az enyém, hanem a Világügyelő Férfiúé. Ő pontosan látta, hogy mi az utad, én csak tolmácsoltam az akaratát.
Lelle körbetekintett a jurtán, szeretetteljesen végigjáratta a tekintetét a takarók alatt szuszogó gyermekeken, és csöndesen így szólt:
– Bárhogy is történt, új értelmet adtál az én szerencsétlen életemnek. Értelmet, feladatot és sok örömöt.
– Derekas munkát végzel – mondta elismerően Iraló. – A tulajdon anyjuk sem lehetett volna jobb ezekhez a gyerekekhez, mint amilyen te vagy. Meleg és szeretetteljes otthont biztosítasz nekik, igazi családot, nem csoda hát, hogy oly nagy rajongással csüggenek rajtad.
Lelle halványan elmosolyodott:
– A kis Bögöte lassan már kész harcos, legalábbis ő máris annak képzeli magát. Csépke pedig, ez a cserfes és talpraesett leányzó, hiába csak tíz nyarat ért meg, már finomabb levest főz, mint én. Ezt nemhogy elismerem, de büszke is vagyok rá. Mint ahogy mindannyiukra. Mert minden sarjadó élet a Világügyelő Férfiú egy-egy csodája.
A táltos hosszasan bámult a tűzbe, aztán megköszörülte a torkát, és rákérdezett:
– Mondd csak, még mindig nem szándékozol feladni az özvegységet?
Lelle csak a fejét csóválta némán.
– Aztán miért nem? Még azóta is ama különös álom rabja vagy? Ami nem is a te álmod volt, hanem szegény Bókonyé.
– Kérlek, táltos, ne gúnyold ki a férjem emlékét.
– Mi sem áll távolabb tőlem. A derék Bókony a legtiszteletreméltóbb férfiak egyike volt, akit valaha volt alkalmam ismerni. De higgy nekem, Lelle, arra még nem volt példa az anagurok életében, hogy valaki visszatért volna a Csillagösvényről. Ilyesmire a legöregebb harcosaink sem emlékeznek. Bölcsej táltos sem mesélt nekem soha efféléről, pedig minden tanítása, minden szava élénken él az emlékezetemben. Semmilyen mondánk, semmilyen hősi énekünk nem szól ilyen esetről. A legöregebb regőseink sem daloltak soha, még csak hasonlóról sem, pedig ők aztán szájról szájra adják át sok nemzedéken keresztül az ősi regöléseket.
Most már Lelle is a tűzbe bámult, aztán egyszer csak megkérdezte:
– Mondj meg nekem valamit, táltos. Emlékszel még, hogy mikor láttál életedben először szarvast?
– Kisgyerek voltam még – révedt a múltba Iraló. – Apám elvitt egy vadászatra, pedig igazából még semmi keresnivalóm nem lett volna ott. Túl kicsi voltam.
– És előtte nem láttál szarvast soha?
A táltos megütközve nézett Lellére:
– Már hogy láttam volna? Ha azt mondom, hogy akkor láttam először szarvast, akkor előtte nyilván nem láthattam!
Az özvegyasszony elmosolyodott:
– Úgy vélem, nagyon is érted, hogy mit akarok mondani. Minden dolog, ami először történik meg a világban, példa nélkül áll. Magától értetődő, hogy azelőtt soha olyasmi még nem történt meg.
A táltos nagyot sóhajtott, de immár nem szólt egy szót sem. Inkább rakott még a tűzre.
* * *
Két nappal később futótűzként terjedt el a faluban, hogy a gyepűőrök idegeneket fogtak. De olyasféle idegeneket, amilyeneket még soha, senki nem láthatott. Nem norling katonák voltak, nem is valamiféle rablóbanda tagjai, és végképp nem evilági kalandorok vagy szerencsevadászok, hanem olyan idegen lények, amilyenekkel még senki sem találkozott.
Lelle éppen a falu szélén álló jurták által határolt terület közepén, a nagy tűzhelyeknél kavargatta a levesét, amikor az asszonyok pusmogni kezdtek a különös esetről.
– Úgy mondják, egy nagy madár hátán ereszkedtek alá a magos égből – újságolta egy tenyeres-talpas asszonyság.
– Ketten vannak – adta a jól értesültet egy másik szakácsnő. – Az egyik egy szép ember, nyírott szakállal, hollófekete hajjal. A másik meg valami kutyafejű. A szeme se áll jól. Az lehet a gonoszabb.
– Nekem azt mondta az uram – tromfolt rá a harmadik asszony –, hogy Zsujta törzsfő maga ment elébük. A saját szemivel akarta látni ezeket a fura szerzeteket mielőbb.
– Bárhogy is lészen – összegezte a tanulságokat egy öreg fűszeresné –, nékünk ebbül semmi jó nem esik le. Úgyhogy csak főzzünk tovább, asszonyok, a többi nem reánk tartozik.
Ebben a pillanatban kürtszó harsant fel a falu túlvége felől. Mindenki tudta, hogy mit jelent ez a jel. A gyepűőrség megérkezett a táborba a két furcsa jövevénnyel.
Lelle nem bírta türtőztetni a kíváncsiságát. Olyannyira átjárta az izgalom, hogy szinte beleremegett keze-lába. A leves kavargatását Csépkére, a nevelt lányára bízta, ő pedig gyors léptekkel megiramodott a törzsfőnöki jurták felé. Csíkos, a hűséges eb ott loholt a nyomában.
A falu közepén máris nagy volt a csődület, kicsik és nagyok egyaránt kíváncsiak voltak a két idegenre. Miután beérkezett a menet a főtérre, Lelle szinte le sem tudta venni a szemét a jövevényekről.
A legfurcsább a ruházatuk volt. Az özvegy úgy érezte, ha buzogánnyal fenyegetnék, akkor se lenne képes semmilyen emberi szóval leírni az öltözetüknek sem a szabását, sem az anyagát. Egyszerűen nem volt semmi, amihez hasonlíthatta volna azokat. Még a falujukba a távoli Szigetvilágból érkező kereskedőkön sem látott soha efféle ruházatot.
Aztán megállapította, hogy az asszonyoknak igazuk volt, a magasabbik valóban szép ember, a hollófekete hajával és a nyírott szakállával akár anagur harcosnak is beillenék, ha valaki adna rá egy rendes öltözetet. De az alacsonyabbat sem látta kutyafejűnek, ahogy az a kövér asszonyság nevezte ott, a kondér mellett. Igaz, valóban különös vágású volt a szeme, amilyet Lelle még senki emberfián nem látott, de a vonásai a legkevésbé sem tükröztek semmiféle gonoszságot.
Ekkor váratlan dolog történt. Csíkos odarohant a jövevényekhez, és kíváncsian körbeszaglászta őket. A nyírott szakállúra nem sok időt vesztegetett, ám a vágott szeműnek úgy megörült, mintha rég nem látott ismerősre talált volna. Felugrált rá, aprókat vakkantott, és közben vadul csóválta a farkát. A furcsa szerzet letérdelt a kutya mellé, és barátságos mosolyt öltve végigsimogatta a fejét, majd a nyakát kezdte vakarászni.
Lelle is odaszaladt, nehogy valami baj legyen, és leguggolt hozzájuk, aztán megpróbálta Csíkos túláradó lelkesedését visszafogni. A vágott szemű jövevény ekkor mondott valamit egy furcsa, dallamos nyelven, amiből Lelle ugyan egy szót sem értett, de úgy megdöbbent, hogy kis híján hanyatt esett. A férfi hangja egyszerűen letaglózta.
Nyomban eszébe jutottak a messzi múltból Bókony szavai:
„Visszajövök majd egyszer, de nem a saját mivoltomban. És te rám fogsz ismerni azonnal. Vagy a hangomról, vagy csak egy pillantásomról, egy mozdulatomról, vagy akár a nevetésemről. Mert a Világügyelő Férfiú megengedte nekem, hogy egy napon lejöjjek hozzád az ő égi országából. Te pedig, ha majd eljön az idő, rám fogsz ismerni. Ne félj majd attól az idegentől, bármennyire is gyanús lesz neked. Az a férfi én leszek. És akkor tudhatod, hogy visszatértem.”
Múltba révedéséből az zökkentette ki, hogy az idegen felállt mellőle, mert a társával együtt beterelték Zsujta törzsfő jurtájába.
Lelle is fölegyenesedett, és a kíváncsi tömegben megkereste a tekintetével Iraló táltost. Jelentőségteljesen a szemébe nézett, és közben azt gondolta magában: minden dolog, ami először történik meg a világban, példa nélkül áll.