Első helyzetjelentés – a kórházról

Talán két éve is megvan, hogy elkezdődött. Agyonverve ébredtem, alig bírtam felkelni az ágyamból, és még utána is igen rosszul éreztem magam, egészen késő délutánig. De aztán megmagyarázza az ember magának, hogy biztos kevés vizet ittam, meg elfelejtettem időben bevenni a gyógyszereimet, hidegfront, melegfront, blablabla.

Akkor még csak egyetlen napra korlátozódott. És az ember ilyen kicsinységeknek nem is tulajdonít jelentőséget. Másnapra kialudtam, oké, haladjunk.

Telt-múlt az idő, és egyszer csak visszajött. Aztán megint. De még mindig csak egy-egy napra. És viszonylag ritkán. Mondjuk havonta egyszer. Később azonban már egyre többször és egyre hosszabb időszakokra tért vissza ez a hergya állapot.

Nem akarok teljes kórelőzményt közreadni, legyen elég annyi, miszerint idén februárra jutottam el odáig, hogy most már nincs más hátra, mentőt kell hívni.

A sürgősségin aztán előállt egy igencsak riasztó, de egyszersmind megnyugtató párbeszéd. A doki megkérdezte, hogy kimerültnek éreztem-e magam az elmúlt időszakban. Igen, doktor úr – feleltem. Ingerült voltam-e? Igen. Szédültem-e? Mint állat. Éreztem-e úgy, hogy mindjárt elájulok? Naná, hiszen azért hívtam magamra mentőt.

A derék orvos ekkor megmutatta az EKG-mat, és miközben a görbék különböző szakaszain vitte végig a golyóstolla hegyét, szakszerűen elmagyarázta:

– Magának jelenleg minden második szívverése alibi. A valódi pulzusszáma nagyjából ötven, néha még annál is kevesebb. Ez egy élsportolónál, meg némely indiai csodafakíroknál még elmegy, de a maga esetében nem szerencsés. Ezekben az időszakokban a szíve nem bír kellő mennyiségű vért pumpálni az agyába, következésképpen az agya nem kap kellő mennyiségű oxigént, ennek tudható be a szédülés, az ájulásközeli érzés, a fáradékonyság, az ingerlékenység, és minden más. És az a rossz hírem, hogy ezt az otthoni kis vérnyomásmérője soha nem fogja kimutatni, az konkrétnak veszi az alibi szívveréseket is. Ehhez EKG kellett.

– Ez remek – hazudtam. – És mi okozza eme pompás tünetegyüttest?

– Az egyik gyógyszer, amit szed. Illetve, amit ma reggel vett be utoljára. Mármint, ha rám hallgat. Most szépen befektetjük osztályra, és lehozzuk erről a szerről.

Hát, nagyjából ez történt velem ama bő egy hétben, amíg a Debreceni Klinika vendégszeretetét élveztem. Lehoztak a szerről. Kiváló és elhivatott orvosok, példás odaadással dolgozó nővérek, és persze nem szándékozom az egyéb tevékenységet ellátó segítőkről sem megfeledkezni, élükön Margóval, a világ legnagyszerűbb kórházi takarítójával, aki megmutatta nekem, hogyan lehet beállítani az ágy háttámlájának dőlésszögét, mire én üdvrivalgásban törtem ki:
– Margó! Hát maga itt a legremekebb szakember! Az Isten áldja meg azt az ügyes kezét!

Persze, ez nem úgy megy, hogy az ember elhagyja azt a gyógyszert, ami ennyi bajt okozott neki, és onnantól kezdve minden oké. Elmagyarázta a doktor úr, hogy a folyamat minimum hetekig eltart majd, mert az átkozott hatás még sokáig megmarad, és közben az is nagyon valószínű, hogy úgynevezett „visszapattanás” is fog történni. (Nagyon igaza lett. Már bő egy hónapja hazajöttem a kórházból, amikor is olyat rúgott vissza az a rohadék blokkoló, hogy szarabbul éreztem magam, mint amikor mentőt hívtam magamra.)

Mindezen folyamatok nagy részéről helyszíni közvetítést kaphattak azon olvasóim, akik követik a Facebook-oldalamat. Itt szeretném leszögezni, hogy a Cukkerberg nevű földi embertársam közösségi felületét továbbra is pont ugyanúgy rühellem, mint azelőtt, csakhogy a kórházban rá kellett jönnöm, hogy a telefonomon semmiféle más platformra nem tudok belépni, még a saját honlapomra sem, kizárólag a Facebookra, ezért jobb híján onnan adtam helyszíni közvetítést az állapotomról.

Miután hazatértem a kórházból, és kezdtem helyrejönni, keserűen vettem tudomásul, hogy amit eddig három és fél éven át építgettem ezen a honlapon, olyan viharsebesen omlik össze, mint egy kártyavár. De erről majd a következő helyzetjelentésben…