Amikor hazajöttem a kórházból, még lelkes voltam. Naná. Mi más lehetne az ember, ha éppen hazaengedik a kórházból? Írogattam is mindenféléket, sokféle történetbe belekaptam, de aztán, egy tiszta pillanatomban leállítottam magam.
Mit csinálsz, hülyegyerek? Ennek így mi értelme van? Egyszerre csak egyet, ha kérhetem. Rakd sorba. Különben egyikből se lesz semmi. Se a „Benurból”, se a „Lelléből”, egyáltalán semmiből.
Aztán az egyik derűs estén ránéztem a számokra. Úgy globálisan. Ráértem. Szemlélődtem. Eltöprengtem. Egyenleget vontam.
Ott volt például a Facebook, ahol már tíz hónapja szerepelt az oldalam kiemelt tartalmaként az Osmosis egyik jeles marketingvideója. Megosztották: hárman. Majdnem egy év alatt… hárman.
Aztán rálestem a Google Play Books-ra. Úgy bezuhant a könyveim letöltése, hogy csak lestem. A harminc napon belüli három számjegyű letöltés már csak egy álom volt. Kilencvenhét. Hetvenöt. Hatvanhat. Ötvennyolc…
Oké. Mi újság a Molyon?
Volt újság. Egy kedves olvasó jól lehúzta a harmadik kötetet a szöveges értékelésében, és három csillagot adott neki, majd kijelentette, hogy nem olvassa tovább. Ezen kívül semmi a világon.
És akkor a saját honlapom látogatottságáról már nem is beszélek. Az volt csak igazán gyalázatos! A kórházba vonulásomat megelőző időszakban a tízezer látogatás per hónap alap volt, utána viszont hetek alatt zuhant le négyezer alá. Kevesebb, mint a felére. Hetek alatt.
Csak ültem, néztem magam elé, és egyszer csak hangosan kimondtam: ez a projekt ebben a formában megbukott. Így nincs értelme folytatni.
Azóta is ezt gondolom. Kár volna ezen szépíteni. Amit elképzeltem, nyomokban sem vált valóra. Úgy terveztem, hogy én majd írok, a tisztelt közönség pedig marketingel. Viszi a híremet. Elmeséli a barátainak, ismerőseinek, hogy van itt egy ilyen. Esetleg linket is küld. És jó szívvel ajánlhatja, hiszen ő olvasgatja, neki tetszik, hátha másnak is tetszeni fog, és megmondja annak a másnak, hogy tegyen egy próbát ő is.
Netalántán még meg is osztja az írásaimat. Van rá elég gomb minden egyes tartalom alján, hátha nem nagy kérés az a tizedmásodperc, amennyit a rákattintás igénybe vesz.
De. Nagy kérés. Úgy látszik. És egyfolytában az zakatolt a fejemben, hogy valami mást kell kitalálni…
Ám ez már a következő helyzetjelentés témája.
Lehet csak a helyzet szülte, de kétszer kellett elolvasnom Benur nevét, mert nem értettem milyen kontextusba kerül ide a Benuron gyógyszer… Hülyülök elfelé.