A kifutófiút, Abronkát sohasem kényeztették el az istenek. Már a születésekor nehéz sorsot mértek rá. Csenevész apróságként jött a világra, a feje is megnyomódott a szülésnél, egy darabig kétséges volt, hogy egyáltalán megmarad-e. De végül felsírt, és ezzel akarva-akaratlanul is vállalta a megpróbáltatásokat, amelyekben bőséggel volt része az elkövetkező esztendőkben.
A sors úgy hozta, hogy az időközben megözvegyült édesanyjának ő maradt az egyetlen gyermeke. Akik előtte születtek, vagy már holtan jöttek a világra, vagy nem érték meg az egyéves kort. Az anyja ezért is rázogatta és pofozta őt olyan elszántan, miután kibújt a testéből, és közben azt rikoltozta, hogy az utolsó gyermeke nem fog meghalni, ezt nem engedhetik az istenek. És végül igaza lett, a csenevész kis Abronka keserves bömböléssel adta a világ tudtára, hogy ő bizony maradni akar.
Így hát nem lett belőle halvacsora. Mert Gordea szigetén ősi szokás volt a halott csecsemőket az öböl vizébe dobni, azaz feláldozni őket a tenger istenének.
A kisfiút sokszor csúfolták a többiek ezzel a halvacsora szöveggel, ő pedig sokáig értetlenül állt a dolgok előtt. Ki lehet az a Csora? És miért olyan fontos, hogy már meg van halva? De később egy jámbor pap mesélt neki az ősi szokásról, ő pedig megértette, hogy nem egy ismeretlen személyről szól a csúfolódás, hanem egyenesen neki címezték.
Kilencéves sem volt, amikor az édesanyját is elveszítette. A gyönge, betegeskedő asszony a férje után ment a túlvilágra, és magára hagyta egyetlen gyermekét. Abronka onnantól kezdve a főtéri templom mögött koldult, ott bukkant rá néhány hónappal később Tália és Szentinel. A lány azonnal megszánta a szerencsétlen sorsú fiút, és hirtelen ötlettől vezérelve munkát ajánlott neki. Szentinel ezt először kicsit sem értette. Ugyan, miféle munkára lenne alkalmas ez a kacska lábú, csenevész, kissé ütődöttnek tűnő legényke? A következő pillanatban azonban úgy elszégyellte magát, hogy bele is pirult. Eszébe jutott a hajdani énje, a kis Benur, aki annak köszönhette minden szerencséjét, hogy nyolcéves korában, egy véletlen folytán felvették a Kormányzói Testőrségbe, és végül Filkor százados keze alá került.
Abronkával egyébiránt csöppet sem járt rosszul Szentinel és Tália másolóirodája. Lehet, hogy a fiú törékeny volt, és kissé esetlen is, de példátlan képességekről tett tanúbizonyságot olyan területeken, amelyek egy irodában fontosak voltak. Például egészen elképesztő emlékezőtehetséggel tartotta nyilván a készleteket. A fiatal párnak szinte alig kellett belenéznie az üzleti könyvekbe, Abronka mindig pontosan tudta, hogy mekkora készlet áll rendelkezésre papíruszból, pergamenből, tollszárból, tintából és tintatartóból, egyáltalán minden eszközből, amelyekkel a másolóiroda dolgozott. Senki sem értette, talán még ő maga sem, hogy Abronka miféleképpen tudja folyamatosan fejben tartani a készleteket, de az tény, hogy innentől kezdve Szentinelnek és Táliának a leltárral nem sok gondja akadt.
Mindemellett Abronka rendkívül becsületes, jóindulatú, megbízható és szorgalmas volt. Már több mint egy éve dolgozott az irodában, de még mindig, időről-időre rátörtek azok a hálálkodásrohamok, amiket a fiatal pár nem győzött lecsendesíteni. A fiú a fizikai munkából is szerette volna kivenni a részét, és mindig ott tüsténkedett, amikor különböző ellátmányok rakodásáról volt szó, de ezeket a helyzeteket Szentinel példás tapintattal kezelte. A nehéz ládákat és csomagokat mindig ő mozgatta, Abronkára pedig a jóval könnyebb zsákokat bízta rá, amelyekben csak papírusztekercsek voltak, így aztán a pakolás is haladt, és az önérzete sem sérült meg senkinek.
Tália sokszor halmozta el dicséretekkel a fiút, ebből csak akkor vett vissza kissé, amikor az a sejtelme alakult ki, hogy Abronka titokban szerelmes belé. A női megérzés ezúttal is helyesnek bizonyult. A tízéves fiúcska valóban rajongott a gazdasszonyáért, ám nem tudta, mi az a szerelem, ezért a világ legtermészetesebb dolgának érezte, hogy mindig a legőszintébb csodálattól csillogó szemmel figyelte Táliát, sokszor igyekezett a kedvében járni, leste minden kívánságát, és ha Tália megkérte valamire, az számára parancs volt, amit tűzön-vízen át végre kell hajtani.
Egy idő után Szentinelnek is feltűnt ez a rajongás, de elnéző mosollyal vette tudomásul. Csöndes estéken, amikor befeküdtek a hitvesi ágyba, így szólt a feleségéhez:
– Tökéletesen megértem a fiatalurat. Én még kicsivel fiatalabb is voltam, amikor szemet vetettem rád, szívem. Hát már nem emlékszel? Abronkát ugyanúgy elvarázsoltad, te édes kis gyönyörűség, mint annak idején engem.
– Akkor téged nem zavar ez a dolog? – kérdezte Tália.
– Talán félnem kellene valamitől? – kérdezett vissza incselkedve Szentinel. – Csak szólj nyugodtan, ha te is beleszerelmesedtél, és ígérem, nem állok az utatokba.
– Jaj, te mindig csak bohóckodni tudsz! – csapta fejbe egy párnával ifjú férjét Tália, mire a fiú lebirkózta a nejét, és hogy utána mi történhetett a hitvesi ágyban, azt lehetetlen kitalálni.
Mindenesetre most térjünk vissza történetünk első napjához, a másolóirodába, ahol a belső helyiségben Szentinel és Horog vívják a maguk külön kis csatáját, a külsőben viszont Tália és Abronka a legnagyobb egyetértésben pakolják fel a polcokra a frissen érkezett árut.
– Nahát, hogy te milyen ügyes vagy! – lelkendezett a lány. – Én még csak most bogozom a második zsáknak a csomóját, de te közben már kettőt ki is pakoltál.
– Igyekszem, Tália néni – bólogatott a kisfiú, aki mindig is így szólította a gazdasszonyát. – Nem felejtettem ám el, hogy megmentettetek Szentinel bácsival, amikor még a templo…
– Na, ezt most fejezd be, kérlek! – vágott közbe szigorúan Tália. – Megmondtam már ezerszer, több hálálkodásra nincs szükség. Két életre valót is elsoroltál nekünk az elmúlt évben. Hidd el, mi enélkül is nagyon szeretünk.
Abronka kötelességtudóan elhallgatott. És miután már végzett a dolgával, odasétált a bejárati ajtóhoz, amelynek a szemmagasságban lévő részén egy üvegezett kitekintőnyílás helyezkedett el. A fiú egyrészt kíváncsi volt a kinti forgalomra, hogy vajon mi most a helyzet a többi másolóiroda előtt, mekkorák a sorok, mindenki megtalálta-e a helyét, miután Szentinel és ez a furcsa tekintetű, szigorú matróz eltanácsolta a hajósokat az ő ajtajuk elől. De volt egy sokkal fontosabb oka is az éberségre. Bár még nem mondta el senkinek, az utóbbi napokban felfedezett egy gyanús férfit, aki mintha követné Tália nénit. Kíváncsi volt rá, hogy az illető vajon most is itt ólálkodik-e.
Ennél egyértelműbb választ nem is kaphatott volna a gyanújára. Pont ugyanabban a pillanatban, amikor ő a kitekintőnyílás belső oldalán dugta a fejét a tenyérnyi üveg mögé, odakinn a gyanús férfi éppen belesni próbált. Így hát a tekintetük éppen találkozott, és egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig farkasszemet néztek egymással.
Mindig nagyon jól tudod, hol kell abbahagyni … 😉