Bevezetés
Egy könyvbemutatón ismertem meg Annabelt. Akkoriban már jó ideje magam alatt voltam. Először is közeledett az ötvenedik születésnapom. Ez már önmagában legyűri az embert. Eközben gyalázatosan alakultak az új regényem eladási példányszámai. Az ügynököm állandóan abajgatott valami miatt. És a könyvelőmtől sem érkeztek jó hírek.
Nincs mit szépíteni ezen, depressziós voltam. Vagy ahogy a mi szakmánkban mondják – meglehetősen eufemisztikus módon, cinikusan és olcsó alibire hajtva – alkotói válságba kerültem.
Annabel személye úgy hasított bele az életembe, ahogy az űr távoli zugából érkező meteorit szeli át a légteret, lángcsóvát húzva maga után. Igéző látvánnyal, fenyegetően, és a becsapódás után jelentős káoszt okozva odalenn.
Ez a húszéves egyetemista lány azon a könyvbemutatón háromszor is az asztalom elé járult, és mindannyiszor másik könyvemet íratta alá velem. Ma már tudom, hogy a dedikációk során szerette volna felhívni magára a figyelmemet, és olyan helyzetet teremteni, amikor csak ketten beszélgetünk.
Sikerült neki. Mondom, nagyon mérsékelten fogyott az új regényem, így a könyvbemutatóra sem voltak annyian kíváncsiak, mint ahogy azt korábban megszokhattam. Amikor Annabel harmadszor is az asztalom előtt állt, addigra szinte már csak mi ketten maradtunk a teremben. Néhányan ugyan pakolásztak a széksorok között, de ez semmit nem jelentett a lány és köztem alakulóban lévő különleges miliőt illetően. Arra sokkal inkább Annabel ellentmondást nem tűrő mondata nyomta rá a bélyegét:
– Én tudom, hogy magának mi a baja.