Oleszja egy időre abbahagyta a plasztikus kijelzővel való babrálást, aztán hátradőlt az ülésben, és így szólt a pilótatársához:
– Ha minden jól megy, akkor perceken belül újra teljes értékű műholdként üzemel Zvezda anyácskánk.
– Nyugtával a napot – morogta az orra alatt Szubotáj, de a szőke lányt nem hatotta meg a pesszimista megjegyzés. Hamarosan visszakapcsolta a fedélzeti számítógépet hangvezérelt üzemmódba, és máris kiadta az első parancsot:
– Irina! Kérek egy helymeghatározást. Azonosító: Orel.
A kijelzőn megjelent egy vörös pont.
– Ráközelítés – adta ki az újabb utasítást Oleszja.
A térkép ráfókuszált az Északi-földrészre, majd az egyre nagyobb felbontásokon keresztül eljutott egy olyan műholdképig, amelyen végül már pontosan kivehető volt egy város, amely egy nagy folyó közepén található szigeten terült el.
– Ez bizony Rőtvár – ismerte el Szubotáj. – Nem tudom, mit keres ott momentán Raudona barátnőnk, de biztosan fontos dolga lehet.
– Helymeghatározás. Azonosító: Grifon – közölte az újabb parancsot a szőke lány.
– Nincs adat – közölte Irina.
A tatár gyorsan megpróbálkozott egy másik módszerrel:
– Helymeghatározás. Azonosító: Maxim.
– Nincs adat – közölte Irina.
Szubotáj átkarolta a szőke lány vállát:
– Ne szomorkodj, galambocskám, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy Maxim biztosan halott. Az is meglehet, hogy jelenleg a parancsnok és a Grifon is olyan területen tartózkodik, amely kívül esik az űrállomás hatókörén. Arról nem is beszélve, hogy Irina is tévedhet. A magam részéről már a kisujjamat sem merném rátenni, hogy megbízhatóan működik.
Oleszja szomorúan bámulta a kijelzőt egy darabig, de aztán erőt vett magán, és megszólalt:
– Helymeghatározás. Azonosító: Guzel.
Amikor feltűnt egy sárga pont a térképen, Rőtvár közelében, a tatár diadalmasan kivágta:
– Na látod! Mondtam én, hogy már nem bízhatunk meg teljesen Irinában! Hát mi keresnivalója lenne most Guzelnek a Fejedelemség fővárosában?
– Már miért ne tartózkodhatna Guzel a Fejedelemség fővárosában? – kérdezett vissza Oleszja, aztán lehajtotta a fejét, és egy darabig letörten bámulta az űrállomás padlózatát. Egészen addig, amíg Szubotáj izgatott rivalgása fel nem riasztotta:
– Na!… Mi volt ez?… Te is láttad, galambocskám?
– Micsodát? – emelte fel a fejét a lány.
– A kijelzőt!… Hát mi volt ez?… Mi a fene folyik itt? – harsogta idegesen Szubotáj.
– Mondd már, hogy mit láttál, az ég szerelmére! – kiáltott rá pilótatársára Oleszja, mert most már rá is átragadt a tatár zaklatottsága.
– Egyszer csak felvillant egy tucatnyi pont – emelte a két tenyerét a kijelző felé a tatár, mintha csak áldást akarna osztani, és még mindig olyan döbbenten bámult előre, mint aki transzba esett. – Vagy lehet, hogy több is… Mintha Osmosis szigetén négy-öt is lett volna… Nem tudom… Néhány pillanat volt az egész…
– Miféle pontok? – türelmetlenkedett Oleszja.
– Mindenfélék. Volt köztük piros, sárga, de még kék is… esküszöm… olyan volt, mintha Irina egyszerre akart volna megmutatni mindenkit, embert, gépet, androidot, aki csak részt vesz ebben az egészben!
A lány egyelőre hitte is, meg nem is, amit a pilótatársa mondott. Korábban is volt már rá eset, hogy Szubotájnak káprázott a szeme. Például az afrikai hadszíntéren. Mennyire könyörgött akkor neki a tatár, hogy ezt soha ne mesélje el senkinek! És ő persze néma maradt, mert tudta, hogyha egy pilótáról ilyesmi derül ki, azonnal leparancsolják a vadászgépről, sőt akár az is előfordulhat, hogy a legalaposabb kivizsgálást követően örökre eltiltják a repüléstől.
Múltba merengéséből a tatár újabb próbálkozása zökkentette ki:
– Irina! Kérek egy helymeghatározást. Azonosító: Attila.
A szőke lány meglepetten nézett a társára:
– Attilának még megvan a jeladója?
– Minden kütyühöz szenvedélyesen ragaszkodik, amit tőlünk kapott.
Közben a kijelző ráközelített a Belső-tenger központi szigetére, azon belül is a fővárosra.
– Ha majd újra találkozunk vele, nézd meg tüzetesebben a fülbevalóját – magyarázta tovább Szubotáj. – Első pillantásra azt fogod hinni, hogy egy anagur ötvösmester remeke, de ha közelebbről is…
– Na jó! A nomád népművészet történetéről ráérünk később is csevegni, és az sem újdonság, hogy Attila Osmosisban tartózkodik – vágott közbe a szőke lány, majd kiadta az újabb utasítást:
– Helymeghatározás. Azonosító: Raudona.
A kijelző képe északra mozdult el Osmosis szigetétől, és ráközelített a Királyrévtől Rőtvárra vezető útra, amelyen erőltetett menetben haladt a főváros felé egy egész hadseregnyi katona. A fókuszálás végén pedig megjelent a kijelzőn egy célkör, amely pontosan megjelölte az egyik lovast a menet élbolyában.
– Ezek a Gunnerud Hercegség katonái – motyogta Oleszja, de nem olyan halkan, hogy Szubotáj meg ne hallja.
– Honnan tudod? – kérdezte a tatár.
– Nem látod a zászlókat? Ezek a Hercegség katonai lobogói.
– És te felismered őket felülnézetből?
– Láttam már jó párszor felülnézetből ezeket a katonai lobogókat. Majd ha több időnk lesz, mesélek róla. Egyelőre azon tűnődöm, mi a fenét keres Raudona ennek a seregnek az élén.
Szubotáj felnevetett:
– Még hogy Raudona! Hát nem látod, hogy Irina teljesen megkergült? Vagy alaposan össze akar minket zavarni. Hogy lehetne már Raudona az egyik parancsnok a Hercegség hadseregének vezérkarában?
– Talán elfelejted, hogy Raudona egy metamorf…
– Ugyan már! Ez baromság. Az Orel Rőtvárnál pihen, Raudona meg férfi képében masíroz a Gunnerud Hercegség hadseregének élén? Ennek semmi értelme. Mit mondtam neked az előbb? Már a kisujjamat sem merném rátenni, hogy Irina megbízhatóan működik. És tessék, igazam is lett!… Viszont ismét felhívnám a figyelmedet a kötelességünkre, amely a tokiói egyezmény alapján…
– Jó, essünk túl rajta – szólt közbe Oleszja, de közben már átváltott kézi vezérlésre a következő feladathoz. – Bepötyögöm a mai kedvenc nevedet: Ti-a-go…
Szubotáj szinte rögtön újra felkiáltott:
– Te jó ég! Láttad ezt? Láttad???
– Már megint micsodát, az ég áldjon meg?!
– Megint felvillant egy pont!
– Hol?
– Azt nem tudom… épp akkor állt vissza a kép nagytotálra a Szigetvilág fölött… De valahol ott, a nyugati végeken! Felvillant egy pont, esküszöm!
– Én semmi ilyesmit nem láttam.
– Persze, mert a kijelző babrálásával voltál elfoglalva! Egyáltalán miért váltottál át kézi vezérlésre?
– Mert vészesen fogy az időnk, és most már el kell kezdenem felállítani a vezérsugarat, ezt a feladatot pedig a történtek után egyáltalán nincs kedvem hangvezérlésre bízni.