– Nekem sem panaszkodott arról, hogy keveset lennél otthon – felelte Julika, ügyesen kikerülve a kényes kérdést. – Csupán általános jellegű volt a megjegyzésem. Tudod, Lacikám, láttam már néhány házasságot tönkre menni azon, hogy valamelyik fél túlságosan előtérbe helyezte a hivatását a családi együttlétek rovására. És amit itt, az irodádban az elmúlt percekben tapasztaltam, azután nem állhattam meg, hogy ne gondolkozzak egy kicsit hangosan.
A mérnök úr kellően intelligens volt ahhoz, hogy átlássa a helyzetet. A felesége nyilván panaszkodott a barátnőjének, vagy legalábbis elejtett pár megjegyzést, ami miatt Julika, ez az áldott jó asszony most kötelességének érzi, hogy afféle családsegítő missziót teljesítsen. Fölösleges lenne arról faggatni, hogy voltaképpen miről is panaszkodott neki Márta. De talán nem lesz haszontalan továbbfűzni a beszélgetés fonalát eme témakör mentén.
A lakberendezés kérdése tehát most egy időre feledésbe merült, László a továbbiakban inkább megpróbált megfelelő végszavakat adni a vendégének:
– Nehéz időket élünk, Julikám. Iszonyatosan sokat kell dolgoznom azért, hogy mindent meg tudjak adni a családomnak.
Almásiné nagyot sóhajtott, mielőtt válaszolt volna:
– Nyugodtan szólj rám, ha úgy érzed, túlterjeszkednék azokon a határokon, ameddig egy barátnak joga van beleszólni a másik életébe, de kénytelen vagyok megkérdezni: valóban úgy érzed, hogy azáltal tudsz mindent megadni a családodnak, ha éjt nappallá téve dolgozol?… Nézd, én is ebben az országban élek, tudom, hogy nehéz idők járnak ránk, és azzal is tisztában vagyok, hogy nem adnak kenyeret a boltban a két szép szemünkért. De hát nemcsak kenyérrel él az ember!… Én elismerem, hogy nagyszerű vállalkozást építettél fel, és hogy mindezt a családodért teszed, a feleséged kényelméért, a gyermeketek jövőbeni boldogulásáért. De biztos vagyok benne, hogy Márti annak idején nem a pénztárcádhoz ment feleségül, tehát szerintem örömmel áldozna fel néhány dolgot a kényelmet illetően, ha cserébe többet lehetnél kettejükkel.
– De hiszen ott van neki a pici, aki bearanyozza a mindennapjait! – dobta fel az újabb végszót a mérnök.
– Ha egy pici baba érkezik a családba, és aztán nap mint nap figyelhetjük, hogyan fejlődik, hogyan csodálkozik rá a világra, nos, ez valóban a legnagyobb öröm, amit egy nő átélhet – ismerte el Julika –, de még nagyobb az öröm akkor, ha ezeket az élményeket van kivel megosztania, van kivel átélnie. És ugye nem kell hangsúlyoznom, hogy nem feltétlenül a nagynéni meg a bébiszitter jelenlétére vágyakozik ilyenkor az ember lánya?… Mikor vitted el őket például kirándulni?
– Minden este, vacsora közben meg szoktuk beszélni, hogy mi történt aznap Timikével. És ő még túl kicsi ahhoz, hogy közös programokat szervezhetnénk hármasban.
– De hiszen már hat hónapos is elmúlt! Egészséges, stramm kislány, ilyen gyönyörű időben a jó levegőn a helye. Mellesleg, már meg ne haragudj érte, de eléggé sápadt színed van, rád is rád férne némi kikapcsolódás a szabadban. Odakinn tombol az indián nyár. Mi akadályoz meg abban, hogy hétvégén kividd a családodat, ha messzebbre nem is, legalább a Nagyerdőre?
A mérnök úr újfent lebonyolított néhány rövid telefonbeszélgetést, majd így válaszolt:
– Bevallom neked, én hétvégente semmi másra nem vágyom, csak hogy jól kialudhassam magam…
– Na, éppen erről beszéltem! – csapott le az árulkodó szavakra Julika. – Próbáld egy kicsit a Márti szemével nézni magadat. Egész héten csak esténként találkozhat veled, aztán, amikor eljön a hétvége, te hazamész, és ahelyett, hogy kényeztetnéd egy kicsit, csak heversz a tévé előtt naphosszat… Tudod, attól, hogy Márti anya lett, még nagyon is nő maradt, tehát biztosan igényelné, hogy nőként bánjanak vele… Mondd csak, például mikor vittél neki utoljára virágot?
– Na még csak az kéne! – csattant fel László. – Még a végén azt hinné, hogy valami bűnömért akarok vezekelni előtte!
Julika most hosszan hallgatott, és mivel a mérnök úr telefonja sem csörrent meg közben, jó darabig némán bámulták egymást. Végül László törte meg a csendet:
– Mi a baj? Miért akadt el a szavad?
– Tudod – sóhajtott fel Almásiné –, elszámoltam magamban tízig, nehogy mondjak valami népieset arra a falrengető ostobaságra, amivel az előbb védekeztél… Mondd, egyáltalán emlékszel még rá, melyik a feleséged kedvenc virága?
A mérnök úr gondterhelt homlokráncolásba kezdett, majd kibökte:
– A frézia.
– Erre még csak azt sem tudom mondani, hogy határeset – csóválta meg a fejét Julika. – Hadd frissítsem fel az emlékezetedet: Márti a sárga rózsáért él-hal.
– Tényleg! – csapott a homlokára László. – A frézia a nővérem kedvenc virága.
– Egyáltalán hogy lehet ilyesmit elfelejteni? Pláne összecserélni! – dohogott immár leplezetlenül Almásiné. – Most már nem is kell kérdeznem, mikor kapott tőled utoljára virágot a nejed. El tudom képzelni, hogy valamikor az első virágkarnevál idején lehetett…
A mérnök úr a füle tövéig elvörösödött, és mivel bűnbánóan hallgatott, Julika úgy érezte, ki kell használnia az alkalmat, hogy végre ráébressze a beszélgetőpartnerét: sokkal nagyobb a baj, mint ahogy azt képzeli. Ezért hát így folytatta:
– Nézd, eredetileg nem akartam ezzel előhozakodni, de most már kénytelen vagyok beszélni róla: Lacikám, én úgy vettem észre, hogy a feleséged is beleesett abba a bizonyos gyes-betegségbe.
– Hogyhogy? – kerekedett el a vendéglátó szeme. – Az ilyesmi nem közvetlenül a szülés utáni időszakra korlátozódik?
– Nem bizony! Amiről te beszélsz, az egy bizonyos hormonális alapú hangulatingadozás. A gyesbetegség viszont általában néhány hónappal a szülés után alakul ki, és egyes esetekben akár évekig is eltarthat. Számtalan tünet jellemezheti, ilyen például a lehangoltság, örömtelenség, szorongás, érdektelenség, bűntudat vagy önvád. Nem vettél észre valami ilyesmit az utóbbi időben Mártán?
László elképedve csóválta meg a fejét.
– Ehh, talán kár is volt megkérdeznem – legyintett Julika. – Ahogy én látom, te jószerivel azt sem vennéd észre, ha a feleséged egyik este bohócsipkával a fején ülne le a vacsoraasztalhoz. – Aztán érezte, hogy túlságosan elragadta az indulat, ezért bocsánatot kért. – Ne haragudj, Lacikám, nem akarlak én bántani, csak azt szeretném, ha…
– Tudom, hogy te csak jót akarsz, fölösleges szabadkoznod – vágott közbe szomorúan a mérnök –, és elismerem, igazad van mindabban, amit a fejemhez vágtál. De ugye nem akarod azt javasolni, hogy adjuk bölcsődébe Timikét, hogy a feleségem visszamehessen dolgozni? Mert ha jól sejtem, szerintetek ez lehetne a gyógymód arra a fránya gyes-betegségre. Akkor talán nem érezné fölöslegesnek magát Márti.
– Biztosíthatlak, hogy alaposan félreértettél – nyugtatta meg Julika. – Egyrészt amiért többes számot használtál. Hadd szögezzem le: Márti mit sem tud arról, hogy én most itt vagyok. Másrészt pedig neki nem az a problémája, hogy fölöslegesnek érzi magát. Az ilyesmi azoknál a nőknél fordul elő, akik nem szabadon döntöttek arról, hogy otthon maradnak a picijükkel, hanem rákényszerültek erre. Nálatok szerencsére szó sincs ilyesmiről. Szerintem Márti inkább több törődést, több odafigyelést igényelne a részedről. Hogy továbbra is nőként bánj vele, hogy nőnek érezhesse magát melletted. Ebben az időszakban ez talán fokozottabb igénye egy nőnek, mint máskor. És ahogy elnézlek, rád is rád férne egy drasztikus életmódváltás. Nyúzott vagy, sápadt, feszült és ideges. Ha több szabadidőt engedélyeznél magadnak, azzal a családodnak is jót tennél és saját magadnak is. Még nem késő, hogy változtass a dolgokon, de ha így folytatod, előfordulhat, hogy hamarosan az lesz.
A mérnök úr hosszan elgondolkozott Almásiné szavain, aztán megkérdezte:
– Te mit javasolsz, Julikám, mit csináljak másképp?