Az olasz fiúval ellentétben Attila kicsit sem duzzogott, sőt kifejezetten örült, hogy momentán semmi dolga nem akadt ezen a gyönyörű délelőttön, úgyhogy a nyakába vette a várost. Hosszasan bóklászott az utcákon, élvezte a napsütést, a pezsgő életet, a színpompás tereket és a nagyszerű épületek látványát.
Hébe-hóba ugyan eszébe jutott, hogy délután az Arénában újabb jelentős felvonás várható, de ezzel úgy volt, mint hajdanán a színházi premierekkel. Még ifjú színész volt, amikor az egyik tapasztalt kollégája a lelkére kötötte: soha ne gondolj az esti bemutatóra, abból csak a baj van! Elmélkedj bármin, csak a premieren ne!
Olykor az a tény is a gondolataiba tolakodott, hogy minden jel szerint roppant erők fenekednek Osmosis ellen, és arra készülnek, hogy megrohamozzák a szigetet. Csakhogy ezt a témát az elméje még határozottabban utasította el, mint az előzőt. Úgy volt vele, az a bizonyos Központ ezt úgysem fogja megengedni, Baskír is megmondta, tehát nincs min aggódni.
Igazi bohémként tehát belevetette magát Osmosis forgatagába, minden utcasarkon azt keresve, hogyan lehetne a legtöbbet kihozni ebből a szabad délelőttből. Mi tagadás, néhol egy-egy hívogató csapszékbe is betért, és az éppen kinyitó vendéglátóhelyeken frissen csapolt mézsört fogyasztott. Kizárólag az íze miatt.
Később, amikor a Nap magasabbra kúszott az égen, eszébe jutott, hogy el kellene látogatni a nagypiacra, legfőképpen azért, mert megéhezett, elvégre a reggeli ekkor már csak múló emlék volt. Ahhoz pedig, hogy a finom helyi borokat is megkóstolhassa az ember, érdemes előzőleg kibélelnie a gyomrát valamiféle táplálékkal, nehogy túlságosan fejbe vágja a hegy leve.
A piacon aztán kipróbálhatta azt a kevés nyelvtudást, amit a szigeten való tartózkodása során magába szívott. Ennek során az általa ismert meori szavakat az anagur megfelelőikkel támasztotta alá, hogy kellő nyomatékot adjon a közleményének.
– Kek reonó pe? Mire való ez? – kérdezte például egy őszes szakállú kofától.
– Glumó – felelte az öregember.
– Azt látom, hogy glumó, te vén lókötő, ennyit már én is tudok, de mihez jó? Rimor kipeszte? Mit lehet belőle főzni? Ehleir inde bereinte?
Az agg kofa ekkor halálosan elsápadt, és olyan rémült arcot vágott, hogy az leírhatatlan volt. Attila már éppen szólásra nyitotta a száját, hogy megpróbálja kideríteni ennek az indokolatlan kifakulásnak az okát, amikor ismerős hangot hallott a háta mögül:
– Kicsit még gyakorolni kellene a helyi nyelvet, mielőtt idejövünk a piacra érdeklődni, törzsfő uram.
Az illető anagur nyelven szólt hozzá, és amikor Attila odafordult a hang irányába, megláthatta Stribeket, az egyik rózsaszín zászlós ház tulajdonosát.
– Hát te meg mit keresel itt, Félvér? – pillantott le csodálkozva az alacsony emberkére Attila. – Tán csak nem szegődtél a nyomomba? Nosztalgiát érzel az anagur szó iránt, vagy mi a helyzet?
– Gyakran járok piacra – magyarázta Stribek –, elvégre nemcsak otthoni beszerzéseim vannak, hanem a vállalkozásomat is el kell látnom ezzel-azzal. De most bocsáss meg egy pillanatra, derék törzsfő.
Azzal odafordult az ősz kofához, és néhány meori szóval eligazította. Az öregember arcszíne kezdett visszatérni az egészséges tartományba, végül már egészen vidám lett, és nagy jóindulattal nézett Attilára.
– Mit mondtál ennek a vén gazembernek, Stribek? – érdeklődött türelmetlenül a magyar.
– Mindössze annyit, hogy nincs szándékodban őt hátulról megcsinálni egy nyamvadt glumóért cserébe – újságolta az alacsony fickó. – Tudod, nagyuram, a meori nyelvben igen fontos szerepe van a kiejtésnek. Ha nem vagyunk eléggé elővigyázatosak, a legártatlanabb közlemény is könnyen átváltozhat súlyos fenyegetéssé. Mint ahogy a te esetedben is történt az imént.
Más esetekben a meori nyelv iránt egyébként kifejezetten érdeklődő Attila szomjúhozva itta volna a bordélytulajdonos szavait, most azonban olyan dolog történt, ami szinte vörös ködöt bocsátott az anagur törzsfő elé. És itt talán a vörös a legmeghatározóbb jelző.
Attila odébb ment két standdal, kidülledt szemmel bámulta a kiteregetett portékát, aztán minden feszélyezettség nélkül kiemelt egy darabot a felhalmozott apró, hosszúkás, tűzvörös csudaságok közül, és habozás nélkül beleharapott.
Az ezt követő történéseket nem könnyű leírni, mert csupa ellentmondás. Egyelőre Stribek is értetlenül állt a dolgok előtt.
Attila elsősorban élveteg arckifejezést vágott, közben pedig úgy elvörösödött a feje, hogy már-már hasonlatossá vált ahhoz a portékához, amibe az imént beleharapott. Patakokban folytak a könnyei, szörnyű köhögési roham fogta el, ám ezalatt mennyei boldogság és földöntúli meghatottság tükröződött az arcán. Amikor két harákolás között képes volt beszélni, eszelősen azt hajtogatta, hogy „ez paprika!” – ám ez se meori, se anagur, de még norling nyelven sem jelentett semmit.
Stribek mindhárom evilági nyelvet kellő szinten beszélte, de halvány fogalma sem volt, mi a bánatot akar közölni az általa egyébként nagyon tisztelt anagur törzsfő. Mindenesetre odasietett hozzá, mert komoly beszéde lett volna vele, ámbár sejtette, hogy eme tárgyalásnak most halasztó jellege lesz.
– Valami baj van, törzsfő uram? – érdeklődött őszinte együttérzéssel. – Segíthetek valamiben?
– De még mennyire, hogy segíthetsz! – kapott az alkalmon Attila. – Mondd meg ennek a vénasszonynak – mutatott a kofára –, hogy azonnal hozza elő az összes ilyen áruját, ami csak a birtokában van! – emelte fel a maradékát annak a fűszernövénynek, amibe az imént beleharapott.
😀 😀 😀