Emma az ágy szélén ült, Mario meg fel-alá járkált a helyiségben, és állandóan kileskelődött az ablakon. Néha hosszasan meg is állt a nyitott ablak előtt, és látszólag a semmibe bámult.
– Olyan jó, hogy ithol vagyol, kedvesem – érzékenyült el a lány. – Én azt szeretném, ha itten lennél vélem mindig. Ha számíthatnák rád.
– De hiszen tudhatod, hogy számíthatsz rám – felelte szinte gépiesen Mario, még mindig kifelé bámulva.
– Hát mán hunnet tudhatnám? – csattant fel hirtelen Emma. – Mindég csak eltünöl, én meg oszt félhetek, mint a rossz nyavalya! Pedig itten oan dógok folynak, hogy netovább!
A fiú végre visszafordult az ablaktól:
– Mitől félsz, szívem? És milyen dolgok folynak itt? Mire célzol?
– Na végre, hogy mosmán érdekel, amit mondok! – harsogta a lány, és furcsa módon a hanghordozása egyszerre tükrözött megbántottságot, aggodalmat és némi megkönnyebbülést. – Elmesélek mindent, csak űjjé mán le vélem szembe, mer nem szeretek a levegőbe beszéni, se a falnak, senem egy olyan embernek, aki csak járkál itten előttem, oszt bármit mondhatok, oda se hederít a szavamra.
Mario most először távolodott el hosszabban az ablaktól. Szófogadóan leült az Emmával szemközti fotelbe, de közben furcsa módon előhúzta a kardját, a hegyét a padlóhoz illesztette, úgy könyökölt rá a fegyver markolatára.
– Na, akkó mondom, hogy mi van – kezdett bele némileg megnyugodva a lány. – Idegyüttem ugyibár, hogy itten nékem jó lesz. Tanulom a nyelvet, kisegítek a konyhán, meg ami kell, oszt haladunk. A nagy benga ember közbe vigyáz rám. De ebbül mán semmi nem igaz!
– Hogyhogy semmi nem igaz? – csodálkozott el Mario.
– Hát csak úgy, ahogy mondom! – erősködött Emma. – A nagy benga ember úgy hagyott itt engemet, mint a huzat, mer tegnap fogta magát, osztán elindút a fővárosba, hogy néki okvetlen beszéni kell a kormányzóval, oszt vitte magával a foglyát is, aztat a semmi kis orzót, akit lényegibe én tanátam az erdőbe.
– Brogin testőr elhagyta a posztját? – hüledezett Mario.
– Errül beszélek! Tán mán te se hiszel nékem?
– Dehogynem hiszek, édesem! Csak mondd tovább!
– Na, akkó jó. Tehát! Az öreg néni, akitül a nyelvet kéne tanúnom, szóba se áll vélem, de nem énrám haragszik, mer másokkal se beszél, hanem egyre csak sír a szobájába. Mer bele van szerelmesedve a benga emberbe, mivel mán basztak is. Nem is egyszer, nem is kétszer, állandóan csinyáták. Eközbe a konyhán vélem senki szóba se áll, amit nem is csodálok, mivel egyik se tud norlingul. De lent meg folyik valami tanítás a környékbeli gyerekiknek, vagy a rosseb se tuggya, hunnet kerültek ide, csakhogy abba se vehetek részt, mer ott se tudok segédkezni semmit…
És csak ömlött a panasz Emmából, de olyan parttalan áradással, hogy Mario egészen elborzadt. Gondolatban ugyanis összerakta mindazt, amit az elmúlt napokban tapasztalt, és immár azt sem látta kizártnak, hogy ők ketten Emmával egyszerűen fölöslegessé váltak ebben az egész furcsa játékban. Feláldozható, vagy egyenesen akadályozó, ezért félreállítható, kiiktatandó szereplők. Még az is lehet, hogy azért csalták őket ide, az Orgil-birtokra, távol a fővárostól.
De ha mindez igaz lenne, akkor meg mire utalt Baskír szózata a bejáratnál? Talán egy jóakaratú, baráti, utolsó figyelmeztetés lett volna? Vagy egy előzetes jelzés, hogy készüljenek, mert most fogják őket lesatírozni a tábláról? És védekezzenek, ahogy csak tudnak?
Akaratlanul is rámarkolt a kardjára. Aztán felállt a fotelből, és tiszta erőből belevágta a fegyvert a padlóba, mintha csak vizet akart volna fakasztani a nem létező talajból.
– Gyere ide, kincsem – kérte szelíden és csöndesen Emmát.
A kard pengése még mindig visszhangzott a szobában, a nehéz vas pedig remegve imbolygott a vaskos deszkapadlóba szúrva.
A lány könnyes szemmel állt fel az ágy széléről, és odasietett a szerelméhez. Hívogató karjai közé lépett, és hagyta, hogy Mario békességet nyújtó kezei átöleljék. Ő is magához szorította a fiút, mint élete utolsó menedékét, és elhaló hangon kérdezte meg:
– Úgy gondolod, hogy valakik elárútak minket?
– Nem tudom, édesem. Már nem tudok biztosan semmit.
– De akkó mi lesz mostan vélünk?
– Azt sem tudom. De egyvalamiben biztos lehetsz. Akármilyen veszély leselkedik is ránk, én az életem árán is meg foglak védeni. Mert szerelmes vagyok beléd, amióta először megláttalak. És onnantól kezdve számomra a te életed ezerszer többet ér, mint az enyém, amit nélküled kellene leélnem.