Rés a városfalon – 1. rész

Sudár termetű, jó kiállású fiatalember ácsorgott Gordelor város kikötőjének rakpartján, és egy háromárbócos kereskedőhajó közeledését szemlélte. A három nagy vitorlát ekkorra már bevonták, csakis az evezősök munkája irányította a megfelelő dokkba a testes hajót.

Gordelor a Belső-tenger észak-keleti szigetének, Gordea Királyságnak volt a fővárosa, és egyben legnagyobb kikötője. Óriási forgalmat bonyolított le, ezért a kvinta mind a nyolc napján pezsgett az élet a parton, néha még éjszaka is, amikor a Bronzhold és az Ezüsthold egyszerre világított a Szigetvilág keleti medencéje fölött.

A sudár termetű fiatalember mellé megérkezett a felesége is, Tália, aki aggodalmasan szemlélte a tengeröblöt:

– Befutott már? Meddig kell még várnunk? Van fogalmad róla, mekkora sorok állnak a Másolóház előtt?

– Ne nyugtalankodj már mindig, Tália, az istenek áldjanak meg! Árt az egészségednek – mosolyodott el kajánul a fiatalember. – Hát mekkora hajó kellene még neked, hogy észrevedd? Itt van az orrod előtt, mindjárt kiböki a szemedet az egyik evezője!

A lány hatalmas szemeket meresztett a jókora háromárbócosra:
– Ez volna az? – ámult el. – Ekkora nagy?

– Mit hittél, hogy csak a mi csomagjainkat hozza? – vigyorgott a fiú. – Tényleg úgy képzelted, hogy csakis miattunk futott ki Osmosis kikötőjéből, balga asszony?

Tália most már felfortyant:
– Majd adok én neked balga asszonyt, Szentinel! És amit én adok neked, az meg a te egészségednek fog ártani! Mert ütődött leszel, mint egy dinnye!

Mindez persze csöppet sem volt komoly összezörrenés, csupán játékos évődés, amely a fiatal párt mindig is jellemezte. És még az először bántónak hangzó szavak mögött is érződött az a határtalan szeretet, amely Szentinel és Tália kapcsolatának mindig is a sajátja volt.

A házastársi csipkelődésnek az vetett véget, hogy a hajó pallójának túlvégén ekkor megjelent egy középkorú matróz, és kikiáltott a partra:
– Szentinel! Te lennél az?

– Én bizony! – válaszolta nyomban a fiú. – Ő meg itt a feleségem, Tália. Netán hoztál nekünk valamit?

– Máskülönben miért rikoltoznám itt a nevedet, nem igaz? – kérdezett vissza kedélyesen a matróz, majd intett nekik, hogy haladjanak át a pallón, és kövessék.

Szentinel és a felesége hamarosan a fedélközben találta magát, majd a matróz egészen hátra, a tágas raktértől jól elszeparált helyiségbe vezette őket. A csöndes félhomályban a fiú silabizálgatni kezdte a ládák feliratait és a zsákok címkéit.

– Pergamentekercsek, papiros, írótoll, tinta. Remek – állapította meg elégedetten. – Pont ezekre van szüksége annak a házaspárnak, akik írnokműhelyt működtetnek a Másolóházban. Mondd csak, matróz! Máshová is szállítotok Osmosis eme remek találmányaiból, az új írótollakból és az újfajta tintából, vagy csak ide, nekünk?

A matróz elnéző mosollyal nézett a fiatalemberre, aztán döbbenetes választ adott:
– Persze, hogy mindenhová szállítunk, az egész Szigetvilágba. Ne legyél már gyerek, Benur!

Hirtelen megfagyott a levegő az apró helyiségben. A fiatalember, miután az igazi neve elhangzott, még a száját is elfelejtette becsukni őszinte döbbenetében. De ez még semmi nem volt a lány rémületéhez képest, pedig ő még csak ezután került sorra:

– A szépséged igazán magával ragadó, kedves Arua – bókolt a matróz. – Úgy tűnik, nagyon is jót tett neked a házasság.

Szentinel tért magához először a meglepődésből, és fojtott hangon megkérdezte:
– Ki vagy te, és honnan tudod az igazi nevünket?

A matróz arcáról odalett mindenfajta kedélyeskedés, immár kissé gondterhelten közölte:

– A fedőnevem Horog. Elég, ha ennyit tudtok rólam. A valódi nevemet akkor sem árulnám el nektek, ha nem buktatok volna meg azonnal, már az első lépcsőfoknál…