Rés a városfalon – 2. rész

A feszült hangulatot a matróz oldotta fel. Intett Táliának, hogy fogja meg az egyik zsákot, a legkönnyebbet, amiben csak papirusztekercsek voltak, és vigye ki a partra, az ott várakozó kordéhoz.

Benur, azaz Szentinel, miután kettesben maradt a matrózzal, hamar kérdőre vonta:
– Most mi szükség volt erre? Főleg a feleségem jelenlétében!

Horog a legnagyobb lelki nyugalommal válaszolt:

– Itt egyelőre én kérdezek. És a helyedben kicsit visszább vennék a lendületből, fiatal barátom. Az még hagyján, hogy Tália szemei elkerekedtek a közleményem nyomán, bár az sem volt egy megnyugtató élmény. De te hogy viszonyultál a valódi neved elhangzásához? Értetlenkedtél? Visszakérdeztél? Kikérted magadnak, hogy te nem Benur vagy, hanem Szentinel?

A fiatalember idegesen emelte az arca elé a kezeit, és mintha valami nagy feszültségtől akarna megszabadulni, hevesen gesztikulálva kifakadt:

– De hát, minden istenekre! Évekig hozzám se szóltatok! Most meg egyszeriben megjelenik egy matróz, és nekem tudnom kellene, hogy nemcsak írószerszámokat hozott nekem, hanem esetleg valami mást is?

– Igen – jegyezte meg rezignáltan Horog. – A küldetésed pont erről szól. Nem mellesleg igencsak üdvös volna, ha befejeznéd ezt a csalimpálást a karjaiddal. Tudtommal a nejed volt Osmosis egyik színházának tagja, nem te. Ez a színpadias viselkedés nemcsak fölösleges drámázás, de más alkalmakkor akár a lebukásodhoz is vezethet. Egy ügynök minden helyzetben a végsőkig igyekszik megőrizni a higgadtságát, és sohasem hívja fel a figyelmet magára. Téged semmire sem tanítottak meg a kiképzésen? Vagy már mindent elfelejtettél a tétlen és lustálkodó éveid alatt?

– Biztosíthatlak, semmit sem felejtettem el, amit a kiképzésen tanultam. Most is ugyanolyan jól bánok a fegyverekkel, mint akkor, és a katonai szabályzatot is teljes mélységében ismerem.

A matróz gyanakodva vonta össze a szemöldökét:
– Te mi a bánatról beszélsz?

– Hogyhogy mi a bánatról? – kérdezett vissza Szentinel. – Te kérdeztél a kiképzésről!

Horog most már kifejezetten szúrós tekintetet vetett a fiú arcára:
– Itt az ideje, hogy tisztázzuk: voltaképpen te kémelhárítói vagy hírszerzői kiképzést kaptál?

Most Szentinelen volt a meglepődés sora:
– Katonai kiképzést kaptam, mégpedig a Kormányzói Testőrség kötelékében. Még a tiszthelyettesi tanfolyamot is elvégeztem, ráadásul kitüntetéssel. Nem is értem, hogy miféle egyéb kiképzésekről beszélsz.

A matróz jelentőségteljesen felsóhajtott, de már nem szólt semmit. Ez egyrészt annak volt köszönhető, hogy Tália visszatért a rakpartról, másrészt meg annak, hogy úgy érezte, minden további megbeszélésnek az írnokműhely meghitt csendjében a helye.

– Na, hurcolkodjunk – javasolta a maga szűkszavú módján, és fel is nyalábolt három lapos faládát. – Még a végén gyanús lesz valakinek, hogy túl sokáig cseverészünk itt egy nem túl bonyolult rakomány fölött.

* * *

Aruának, azaz Táliának igaza volt, a Másolóház előtt valóban jelentős sorok kígyóztak. Ez nem is volt csoda, hiszen a kikötés után minden egyes hajóról oda kellett járulnia valamely megbízott személynek az írnokműhelyekhez, hogy a rakományjegyzéket, a vámköteles árukról szóló nyilatkozatot és egyéb dokumentumaikat bemutassák, és a szükséges másolatokat elkészíttessék róluk. Továbbá szerepeltek még a listán a külhonból érkező levelek, meg másféle kötelezően bejelentendő pergamenek is, így hát a kikötés nem egyszerűen a hajók rakományainak kipakolásáról szólt, hanem komoly adminisztrációs kötelezettséget is terhelt az evilági kereskedőkre.

Eme Másolóháznak nevezett kétemeletes épületben több írnokműhely is működött, ezek egyike volt Szentinel és Tália földszinti, nem túl jelentős, mindössze két helyiségből álló irodája. Amikor a tulajdonosok megérkeztek a helyszínre, a segédjük, a kordét húzó fiú, Abronka rögtön lefékezett. Egyelőre nem látta át, milyen úton-módon juthatna közelebb a bejárathoz.

– Adjatok utat, emberek! – kiáltotta el magát Szentinel, miközben végighaladt a sorok között. – A mi irodánkban legfeljebb este lehet szó másolásról, álljatok be egy másik sorba, ha nem akartok itt sötétedésig rostokolni.

Természetesen óriási felzúdulás követte ezt a bejelentést:

– Ezt nem mondod komolyan!
– Én vagyok a sor elején! Most meg álljak be egy másiknak a végére?
– Ne szórakozz velem, Szentinel! – háborgott egy bennfentes, aki már jól ismerte az írnokműhelyet üzemeltető fiatal párt. – Mindig is nálatok másoltattam, most meg álljak odébb? A ti felfogásotokban ez jelenti a hűséges ügyfelek megbecsülését?

Ez utóbbi kuncsafthoz ment oda a matróz, és jelentőségteljesen közölte:
– Nagy hajó érkezett, tele Gord királynak szóló küldeményekkel. A rakományjegyzék másolása sok időt fog igénybe venni. Netán előbbre valónak tartod magadat Gord királynál? Szentinel világosan megmondta, hogy mi fog most következni. Ha itt akarsz rostokolni, hát csak csináld, de sötétedésig úgyse kerül rád a sor.

A határozott fellépés azonnal hatott. Az emberek szó nélkül átálltak egy másik sorba, és a legtöbbjük még a tekintetét sem merte a matrózra vetni, aki a nagy méltóságú Gord királyt, a sziget teljhatalmú uralkodóját említette.

Szentinel intett Abronkának, és a fiú immár minden akadály nélkül odahúzhatta a kordét az írnokműhely bejáratához. A berakodás is hamar megtörtént, hiszen négyen is voltak rá, aztán pedig bezárult az ajtó, és Szentinel, Tália, a matróz és a kifutófiú egyedül maradtak az írnokműhelyben.

Abronka és a lány kezdett hozzá a holmik kicsomagolásához, a matróz és Szentinel pedig visszahúzódtak a hátsó helyiségbe, és fojtott hangon, bizonyos korábbi feszültséget megőrizve folytatták a fedélközben megkezdett párbeszédet.

– Nem gondolod-e, hogy végre ideje lenne egy bizonyos mondat elhangzásának? Ha érted, mire célzok – jegyezte meg Horog.

Szentinel lázasan kutatott az elméjében, és csakhamar rátalált a szóban forgó mondatra, rögtön ki is bökte:
– Tegnap annyi rakományjegyzéket másoltam le, hogy a végén már nem éreztem az ujjaimat.

A matróz elégedetten bólintott:
– Ha esténként angyalfű főzetében áztatod a kezedet, akkor hamar elmúlik a fájdalom.

Aztán viszont újra számonkérő lett a hangja:
– Mi az oka, hogy ez nem a fedélközben hangzott el tőled, mindjárt az elején, hanem csak most? Olyan megjegyezhetetlenül bonyolult ez a mondat, hogy egy fél délutánon át kellett gondolkodnod rajta? Tulajdonképpen ezzel kellett volna kezdened!

– Nem gondoltam, hogy alkalmaznom kell egy egyszerű kirakodásnál – mentegetőzött Szentinel.

– Hát ez remek – bólintott gúnyosan a matróz. – Hadd áruljak el neked egy csudás érdekességet. A jelmondat nem azért van, hogy annak mondd el, akiről már amúgy is tudod, hogy beépített ember. Hanem azért van, hogy mindenkinek elmondd, akiről azt gyanítod, hogy beépített ember, és a válasza nyomán bizonyságot nyerhess.

Szentinel töprengett egy sort, majd kibökte:

– De hát ez nem logikus! Mi van akkor, ha olyasvalakivel találkozom, aki nem beépített ember, csak egyszerűen ért a gyógyfüvekhez, és a panaszomra ő is az angyalfüvet fogja ajánlani?

– Teljesen kizárt – csóválta meg a fejét Horog. – Ezt onnan lehet a legbiztosabban tudni, hogy angyalfű nevű növény nem létezik. Csak nem képzeled, hogy a Világítótoronyban olyan idióták ülnek, akik félreértelmezhető jelmondatokat találnak ki?

– Miféle világítótoronyban? – pislogott Szentinel.

A matróz most már lerogyott egy ládára, és keserves hangon megkérdezte:
– Létezne, hogy neked a fedőnevekről sincs a leghalványabb fogalmad sem?

Szentinel maga is érezte, hogy nagyon rosszul szerepel, ezért megpróbált eminens kisdiákként viselkedni. Előhúzott a fiókból egy tiszta papirost, majd megnyálazott egy ceruzát, és leírt valamit.

– Most mit firkálsz? – kérdezte Horog.

– Leírtam, hogy világítótorony, és most várom a megfejtést, hogy minek a fedőneve – válaszolta szolgálatkészen a fiú.

A matróznak elvörösödött a feje:
– Nem írunk le soha, semmi ilyesmit, te szerencsétlen!

– De hát ki találná meg itt, a fiókomban?

– Bárki! – csattant fel Horog, aztán valamivel halkabban hozzátette: – Tudod, a legnagyobb hiba, amit egy magunkfajta valaha is elkövethet, hogy a valószínűtlent összekeveri a lehetetlennel.

Szentinel most már tanácstalan volt. Elkeseredett arccal gubbasztott az íróasztal mögött, és felderengett benne egy régi emlék, még a tiszthelyettesi képzés idejéből. Egyszer a harcászati műveletek tárgykörében kellett dolgozatot írnia, és akkor volt utoljára ekkora görcs a gyomrában, mint most.

Mivel a matróz is némán meredt maga elé, most hosszú csönd telepedett az írnokműhely hátsó helyiségére.

– Jó, akkor nem írom le, hanem megjegyzem – szólalt meg nagy sokára a fiú. – Megértettem a leckét, bízhatsz bennem. Kérlek, áruld el a fedőneveket, amiket már ismernem kéne.

Horog felemelte a fejét, és szúrós tekintetét Szentinel arcára vetette:
– Nem volna sok értelme. Nézd, nekem nem kenyerem a mellébeszélés. Teljesen alkalmatlannak tartalak a feladatra. És ezt jelenteni fogom a Világítótoronyban is.

Szentinelnek immár nemcsak a gyomra volt görcsben, hanem a szívét is összeszorította valami kegyetlenül rossz érzés. Tehát akkor ennyi volt az ügynöki pályafutása? Osmosis Köztársaság lényegében levette róla a kezét? És ez egyúttal azt is jelenti, hogy soha többé nem térhet haza a szigetre? A hazájába?

– Erről a jelentésről Nihuc vezérezredes, meg a kormányzó úr is értesülni fog? – kérdezte csalódottan.

A matróz most már nem bírta türtőztetni magát, ingerülten pattant fel a ládáról:
– Hallgass már el, te féleszű! – rivallt rá a fiúra. – Ilyen neveket és titulusokat még egymás között sem mondunk ki soha!

Aztán higgadtságot erőltetett magára, és újra csak mélyen elgondolkodott. Valahogy meg kell ismertetnie a fontosabb fedőneveket ezzel a tejfelesszájú gyerekkel, mert a végén még olyanok előtt is elszólja magát, akik előtt pedig nagyon nem kéne.

Odalépett az íróasztalhoz. Maga elé húzta a papirost, kivette Szentinel kezéből a ceruzát, és lekörmölte: a Világítótorony nem más, mint Osmosis Köztársaság hírszerző szolgálatának parancsnoksága. Nihuc vezérezredes fedőneve: Obskurus. A kormányzóé pedig: Melbörn.

Amikor elkészült, visszafordította a fiú felé a papírt, rövid várakozás után pedig megkérdezte:
– Sikerült megjegyezned?

Szentinel bólintott, mire a matróz gyors mozdulattal galacsint gyúrt a papirosból, és nemes egyszerűséggel megette.