Janó bácsi végül sikeresen meggyőzte a szülőket, hogy csak nyugodtan engedjék hozzá a kicsi Ferkót akkor is, ha már minden osztályzatot kijavított a bizonyítványban, és ő természetesen nem fog semmiféle díjazást kérni ezért, hiszen mindig örül, ha van valaki, aki meglátogatja az öregek otthonában.
Végül egy félreértés szabta meg, hogy mi legyen a további menetrend a nyugalmazott tanár életében. Ugyanis egy szerda délutánon Ferkót az utolsó korrepetálásra fogadta, csakhogy ezzel egy időben megjelentek a makettes szakkör tagjai is, azaz Bence és a barátai.
Mi tagadás, Janó bácsi kissé zavarba jött, látva ezt a nagy tumultust, és idegesen lapozta fel a naptárját, hogy akkor most mi is a nagy helyzet.
– Szerda, tizenhét óra, Ferkó, történelem – sorolta kissé maga elé motyogva, de hát a fiúk előtt nem lehetett titok egy efféle motyogás:
– Úgy van! – harsant fel Juhász Roli hangja. – Szerda, öt óra! Itt is vagyunk! – tárta szét a karjait, rámutatva a makettes csapat másik két tagjára.
A történelmi tananyagot immár majdnem jelesre tudó Ferkó kissé idegesen nézett körül:
– Janó bácsi! Végül is kik ezek a tagok?
Az idős tanerő elmosolyodott:
– Nagyon érdekes, hogy ezúttal szlenges formában használtad a „tagok” kitételt, holott teljesen igazad van a szó eredeti formáját illetően is, mert bizony ezek a fiúk mind a hárman a makettezős csapatunk tagjai, de a szó legszorosabb értelmében.
Juhász Roli csak halkan merte odasúgni a társainak, de azért a hozzá tartozó mimikával elég jelentősen tette:
– Na, kezdődik. Ma megint nem makettezés lesz, hanem úgy tűnik, elsősorban nyelvtanóra.
Ekkor azonban váratlan dolog történt, mert Ferkóról szinte sütött, hogy igazán és őszintén érdekli a téma:
– A makettezésről nagyon is jól tudom, hogy mi fán terem! A keresztapám is nagy makettező volt, sok mindenre megtanított.
Közben Janó bácsi odament a sarokba, és felhajtotta a lepedőt arról a tárgyról, amelynek csinosítását már jó ideje végezték a szakkör tagjaival: felfedte az iskolájuk makettjét.
Ferkónak szinte kidülledtek a szemei, annyira megbűvölve bámulta a félkész alkotást.
– Hát ez már most is eszméletlen jól néz ki! – susogta elragadtatva. – Nem csatlakozhatnék be én is ebbe a szakkörbe?
Kiss Márk is szeretett volna valami jelentőset mondani, úgyhogy rögtön oda is szúrt a nagyfiúnak:
– És nem fogod szégyellni, ha kiderül, hogy ilyen kis alsó tagozatosokkal voltál egy légtérben?
A válaszra már nem kerülhetett sor, mert Ferkó lerogyott egy székre, és keserves sírásra fakadt.
Mindenki megkövülve nézte a zokogó Ferkót. Nemcsak a fiúk, még Janó bácsi is. De aztán persze a nyugalmazott tanár volt az, aki odalépett a fiú mellé, és a vállára tette a kezét:
– Mi a baj, Ferkó? – kérdezte csöndesen.
– A nagybátyám – sírta bele a kardigánjába a fiú. Kellett egy kis idő, mire Ferkó elmesélhette a teljes történetet:
– Autóbalesetben halt meg, most januárban. Nagyon szerettem őt. Sok emlékem van róla, nagyon jó volt játszani vele, bohóckodni, a többieket ugratni, és ő minden mókára kapható volt.
Mindenki elcsöndesülve hallgatta Ferkó szavait, egyedül Juhász Roli mutatkozott érzéketlennek:
– Na jó, de hogy jön ide a nagybátyád? Ne haragudj rám ezért, de nem értem.
Ferkó felemelte a fejét, és igen határozottan, sőt büszkén jelentette ki:
– Ő is makettező volt.
Ferkó sírása hamarosan csillapodott, aztán teljesen abba is maradt. Olyannyira, hogy már képes volt hosszasabban is beszélni. Ennek során egy különös történetet osztott meg a fiúkkal és a tanár úrral, amely arról szólt, mi történt azon az úton, amikor a nagybátyjával utoljára tartottak hazafelé egy közös programról:
– Pecázásból indultunk haza. Ő vezetett, én a hátsó ülésen ültem. Az út ismerős volt neki, számtalanszor megtette már. Elvégre az volt a kedvenc horgászhelye, mindig oda járt. Néhány kanyar után kiértünk a főúthoz. A kereszteződésnél stop tábla. Lefékezett. Föltette a napszemüvegét, mert tudta, hogy nyugatra tartunk majd, a város felé, és már lassan alkonyodott. Nem akarta, hogy a lemenő nap fénye elvakíthassa… Egész sokáig nem történt semmi különös, de egyszer csak teljes erőből beletaposott a fékbe. Nekiestem az előttem lévő ülésnek. Nagyon megijedtem, de még jobban megdöbbentem, mert az út előttünk teljesen üres volt. Egy lélek sem volt a környéken. Mögöttük sem jött senki, szemből sem közeledett másik autó, legalábbis azon a kis szakaszon, amelyet még a kanyarig be lehetett látni… Megkérdeztem, mi volt ez. Ő pedig azt felelte, hogy nem tudja megmagyarázni. Elkezdett furcsán hebegni, hogy valami különös látomása volt, vagy mi. Hirtelen azt látta maga előtt a lelki szemeivel, hogy elgázolunk egy szarvast. Egy egész jelenet lejátszódott a fejében. Az úton átszaladni akaró szarvassal való ütközés, az árokba csúszás, az autó fejre állása, aztán a mentők megérkezése, a furcsa egyenruhában lévő emberek, akik próbálnak kiszabadítani minket a roncsból, és mi lehunyt szemmel, magatehetetlenül tűrjük mindezt, és nem lélegzünk…
– Ez eléggé hátborzongató – szólt közbe Bence. – Még így, hallgatva is, hát még átélni!
– Aztán elindultunk – folytatta az elbeszélést Ferkó. – Nagyon lassan. A szívem még mindig a torkomban dobogott. És ahogy végtelenül lassú tempóban bevettük a kanyart, az úton egyszer csak átfutott egy szarvas.
– Te jó ég! – jajdult fel Kiss Márk. – Ha az előbb Bence azt mondta, hogy ez hátborzongató, akkor én már nem tudom, milyen szót használjak.
– Tényleg léteznek ilyen látomások, tanár úr? – kérdezte a nyugalmazott pedagógushoz fordulva Juhász Roli, de Janó bácsi nem nézett rá. Furcsa szomorúság tükröződött a szemében, amikor megszólalt:
– Mások látomásainak ügyében nem nyilatkozhatok, de most már tudom, ki volt a nagybátyád, Ferkó. Horváth Albertnek hívták, ugye?
– Igen – emelte fel a fejét csodálkozva a kisfiú. – Honnan tetszett ismerni?
– Nem mondanám, hogy túl közeli ismeretségben voltunk, de azért tudtunk egymásról, és az évi rendes makettversenyeken és kiállításokon mindig találkoztunk. Olyankor váltottunk is pár szót egymással. Aztán a tavaszi makettkupára már nem jött el. Kérdeztem a többieket, mit tudnak róla, ekkor értesültem a halálhíréről.
– Megkérdezhetem, mit meséltek róla a többiek? – érdeklődött Ferkó.
– Elmesélhetem, de nem mondhatom, hogy könnyű lesz végighallgatni. Az egyik barátja úgy fogalmazott, hogy ez a különös szarvasos eset sajnos adott a nagybátyádnak egy hamis biztonságérzetet. Azt gondolta, ha neki ilyen jó védőangyala van, akkor őt már semmi baj nem érheti. Talán emiatt is kezdett kissé figyelmetlenebbül vezetni, és később ebből lett a baj.
– Igen, sajnos ő volt a hibás annál a végzetes autóbalesetnél, más nem is lehetett – ismerte el Ferkó. – Ugyanis túl gyorsan vett be egy kanyart, kisodródott, és egy fának ütközött.
– Mindezt csak azért meséltem el, gyerekek – folytatta Janó bácsi –, hogy tanuljatok az esetből. Mert lehet nekünk a lehető legjobb védőangyalunk, de ha mi nem vigyázunk eléggé magunkra, akkor az égiek vajmi keveset tudnak segíteni rajtunk.