Közeledett a tél, és a megnövekedett létszámú makettszakkör olyan tempóban dolgozott, hogy már november közepére elkészült az iskola kicsinyített mása.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar készen leszünk – ismerte el egy szombati délutánon Janó bácsi. – No persze, erre is megvan a magyarázat. Először is eggyel többen lettünk, másodszor pedig ez az őszi időszak igencsak kedvez az olyan hobbiknak, amelyek során az ember a szobájában pepecsel. Elvégre rövidülnek a nappalok, korán sötétedik, meg aztán egyre hidegebb van, nem is nagyon tudunk ilyenkor mit csinálni a szabadban, nem igaz?
– Most mi a teendő? – kérdezte Almási Bence.
– Van egy nagyon nehéz feladatunk. Le kell küzdeni a legnagyobb kísértést, amivel minden makettezőnek szembesülnie kell előbb–utóbb – felelte hamiskásan mosolyogva az idős tanár.
– Aztán mi volna az? – kérdezték a gyerekek?
– Csak egyetlen szót kell tudni kimondani. Mégpedig azt, hogy elkészült.
– Ez volna olyan nehéz? – szólalt meg lekicsinylően Juhász Roli, de közben a diorámán legeltette a szemét, és kisvártatva rámutatott az udvar egyik pontjára: – Ide nem kellene még egy kis fű?
Janó bácsi akkorát nevetett, hogy talán még a dioráma apró fácskái is meghajlottak a munkaasztalon.
– Pontosan erről beszélek, Roland! – kacagott a tanár úr. – Nem hittem volna, hogy csak néhány másodperc kell hozzá, és máris hathatós illusztrációt szolgáltatsz a mondandómhoz!
Juhász Roli értetlenül nézett a többiekre, mire Kiss Márk megkérdezte:
– Tényleg nem érted? Nagyon kérlek, ne legyél ennyire precíz, mert akkor karácsonyra sem fogjuk késznek nyilvánítani a makettet!
– Jól mondja, kolléga, pontosan erről van szó – erősítette meg Janó bácsi. – Azért kell kimondanunk a varázsszót, mert ha késznek nyilvánítjuk a művet, akkor már nincs helye semmiféle további pepecselésnek, javítgatásnak, máskülönben a folyamat a végtelenbe nyúlhat. Ugyanis mindig fel fogunk fedezni valami apró részletet, amelyet tovább lehetne csinosítgatni. Azt javaslom, hogy még egyszer, utoljára nézzük meg alaposan a kompozíciót minden irányból, és utána hozzuk meg a döntést.
A fiúk úgy tettek, ahogy a tanár úr javasolta, majd egybehangzóan kijelentették: elkészült.
Janó bácsi akkor még nem sejtette, hogy a dioráma utóélete milyen meglepetéseket tartogat. Ez csak hétfőn derült ki számára, amikor látogatást tett az iskolában, ahol találkozót kezdeményezett az igazgatóval. Amikor bebocsátást nyert a vezetői irodába, röviden elmesélte, hogy mi készült el a makettszakkör tagjainak jóvoltából, és még fényképeket is mutatott az alkotásról.
Már közben is rossz érzése volt, mert az igazgató korántsem bizonyult lelkesnek, sőt, mintha egyenesen bosszantotta volna a téma.
– Mekkora ez a valami? – kérdezte gondterhelten.
– Százszor százharminc centiméteres alapra építettük – adta meg a tájékoztatást Janó bácsi.
– Az baj. Ilyen méretű vitrinünk nincsen, csak egy, de az most foglalt. Ami meg üres, abban ez nem férne el.
– És mi lenne, ha a nagy méretű vitrinből átpakolnánk a kisebbikbe? – javasolta a kézenfekvő megoldást a nyugalmazott tanár.
– Nem jó – csóválta meg a fejét az igazgató. – Épp azért van a legnagyobb méretűben a néptáncosok anyaga, mert csak abban fért el.
– És ha az iskola venne egy másik nagy vitrint? Vagy netán csináltatna? – ütötte a vasat Janó bácsi, mire az igazgató egyszerűen felkacagott:
– Úgy látom, kolléga, hogy nem mostanában ásta bele magát az intézményünk költségvetésébe. Ilyesmire talán még év közben sem tudnánk kiszorítani semmilyen összeget, de így, év végén ez teljes mértékben kizárt!
Janó bácsi igencsak lelombozva távozott az igazgatói irodából, és a makettszakkörön is keserves hangulat uralkodott el, miután Janó bácsi elmesélte, hogy mit sikerült intéznie az iskolában. Pontosabban: mit nem sikerült.
– Ez nem igazság – horgadt fel Almási Bence, és a többiek is csalódottan csóválták a fejüket.
– Szerintem az igazgató bácsi csak le akarja rázni magáról ezt a problémát – jelentette ki Juhász Roli, majd gyorsan hozzá is tette: – Már úgy értem, hogy ez csak neki probléma, és nem érti meg, hogy ez mekkora dolog! – mutatott az elkészült makettre, és mindenki tudta, hogy nem a kompozíció méreteire gondol.
– Akkor most mi lesz? – fakadt ki aggodalmasan Kiss Márk, és talán soha nem születik megnyugtató válasz erre a kérdésre, ha közben nem érkezik meg Ferkó, akit ezúttal is az édesapja hozott el korrepetálásra, de hosszú idő után először most ő is bejött, hogy boldog karácsonyt kívánjon a tanár úrnak, mivel az ünnepig már nemigen fognak találkozni.
A két új látogató is meglepve értesült a fejleményekről, a kicsi Ferkó egyenesen úgy rogyott le a székre, mintha azt a hírt kapta volna, hogy félévkor mégis meg fog bukni történelemből. Végigjáratta a tekintetét az egész asztalt beborító maketten, és közben az motoszkált a fejében, hogy az igazgató úr döntése miatt a makettszakkörnek is lőttek. Hiszen nyilvánvaló, hogy ha nem sikerül az iskolában elhelyezni a meglehetősen méretes tárgyat, akkor nem lesz hely, hogy egy új dioráma építésébe fogjanak. Kidobni nyilván nem fogják, arra egyiküket sem vinné rá a lélek, tehát továbbra is itt fog árválkodni az asztalon. Márpedig Janó bácsinak ahhoz túl kicsi a szobája, hogy egész makettező műtermet lehessen benne elképzelni, ahol párhuzamosan több asztalon, több életképen is dolgozhatnak a szakköri tagok.
– És ha odaajándékoznánk egy másik iskolának? – fakadt ki belőle hirtelen a kérdés, de nyomban le is hajtotta a fejét, mert érezte, hogy elpirul a saját felvetése nyomán. Ugyan melyik iskolának kellene egy olyan makett, amelyik egy másik iskolát ábrázol? – Vagy esetleg egy múzeumnak? – dörmögte lehajtott fejjel az orra alól, hogy némileg mentse a helyzetet, de ekkor az édesapja kezeit érezte meg a vállán:
– Ne ötletelj tovább, kisfiam, mert nem ez lesz a megoldás – jelentette ki az építőipari szakember, és a többiekkel ellentétben neki igencsak optimistán csengett a hangja: – Mondom, hogy mi van. Én most méretet veszek a makettről, és a jövő héten már hozom is a vitrint, csak mondja meg a tanár úr, hogy mik az elképzelései.