Lelle férje – 9. rész

Bókony lassan kinyitotta a szemét. Pislogott néhányat, majd örömmel fedezte fel, hogy a felesége van mellette. De a következő pillanatban máris ijedt grimaszba torzult az arca:
– Ne érj hozzám!

Lelle nem zavartatta magát. Megigazította férje mellkasán a borogatást, megsimogatta az arcát, és így szólt:
– Rajtam már nem fog ez a kórság, megmondta Csobán bácsi is.

Úgy tűnt, Bókonyt megnyugtatta a válasz. Ha egyszer az öreg juhász ezt mondta, akkor az úgy is van. Elvégre a derék Csobán bácsi sokat látott ember, még azt is tudja, hogy miképpen lehet a lázrózsák kínjait enyhíteni.

Lelle most még közelebb húzódott az összetákolt fekhelyhez, az ölébe vette a férje fejét, és gyöngéden kisimította csapzott haját a homlokából.

– A te kezed finom érintése többet ér nekem minden hűsítő borogatásnál – sóhajtott fel Bókony.

– Bárcsak meg tudnálak gyógyítani a simogatásommal! – pityeredett el a fiatalasszony.

– Az bizony jó lenne, de hidd el, édes csillagom, én már megbékéltem a sorsommal – szólott halk, nyugodt hangon az anagur harcos. Aztán lehunyta a szemét, és mintha a múltba álmodta volna magát, így folytatta: – A legnagyobb ajándék vagy nekem, ami csak embernek juthat ezen a világon. És azzal, hogy téged megkaptalak, mindent megkaptam, amire egy férfi csak vágyhat. Tudod, én már akkor beléd szerettem, amikor a nagy viharban ott hasaltunk egymás mellett a mezőn. Azt mondtam akkor magamnak: ez a leány az életem párja lészen, ha addig élek is!

Eme végszó nem volt éppen szerencsés. Lelle most már nem pityergett, hanem elsírta magát. Bókony nem győzte vigasztalni:

– Tudod, mostanság sokféle furcsa álmot látok. De van bennük egy közös ismérv. Folyvást fenn járok a Csillagösvényen, és a végén mindig társalgok a Világügyelő Férfiúval. Ő már nagyon sok mindent elmesélt nekem álmomban. Jelesül, hogy mi miért van ezen a rút Evilágon. Olyanokat mond, amiket józan fejjel el se gondoltam volna soha, a magam tehetségéből. És a végén mindig be kell látnom, hogy igaza van… Úgyhogy én már nem félek a haláltól, édesem. Felkészültem reá. De azért nagyon jólesik, hogy magam mellett tudhatlak.

– Én itt leszek veled, ameddig csak kell, drága szerelmem – suttogta Lelle a férje arca fölé hajolva. – És tudd meg, hogy én is azóta szeretlek, amióta megláttalak. Soha nem kell nekem másik férfi, mert ebben az életben csak egyet lehet igazán szeretni.

Bókony szeme megtelt könnyel, és amikor egy aprócska könnypatak lassan megindult az orra mentén lefelé, hamarosan csatlakozott hozzá egy másik könnycsepp, amely Lelle szeméből hullott alá, és így már egyesült erővel folydogált végig a búbánat és a szeretet folyama az anagur harcos arcán.

– Drága feleségem – kezdett bele nagy sóhajjal Bókony. – Még túl fiatal vagy ahhoz, hogy élve eltemesd magad. Ha meggyászoltál engemet, kell majd egy férfi melléd, aki gyámolít.

A fiatalasszony azonnal megrázta a fejét, és kikérte magának a gyanúsítást:

– Nem fogok senkinek a…

– Várj egy kicsit – emelte fel a karját vérszegényen a harcos. – Még nem mondtam el mindent, amit a Világügyelő Férfiútól hallottam. Mert tudd meg, hogy engemet a legfőbb urunk vissza is tud küldeni hozzád.

– Mit beszélsz? – döbbent meg Lelle.

Bókony nagyot nyelt. Sohasem volt hazudozós fajta, mindig nyíltan beszélt és cselekedett, de most úgy érezte, hogy élete utolsó küldetéseként meg kell értetnie a szerelmével, hogy nem ragadhat bele az örök gyász mocsarába. Hiszen olyan fiatal még! Nem szabad megengedni, hogy a végleges lemondás vagy valami félreértelmezett hűség uralkodjon el a gondolatain!

– Visszajövök majd egyszer, de nem a saját mivoltomban – szólt talányosan. – És te rám fogsz ismerni azonnal. Vagy a hangomról, vagy csak egy pillantásomról, egy mozdulatomról, vagy akár a nevetésemről. Mert a Világügyelő Férfiú megengedte nekem, hogy egy napon lejöjjek hozzád az ő égi országából. Te pedig, ha majd eljön az idő, rám fogsz ismerni. Nem holnap, nem is holnapután, hanem amikor a legkevésbé várod. Ne félj majd attól az idegentől, bármennyire is gyanús lesz neked. Az a férfi én leszek. És akkor tudhatod, hogy visszatértem. És ami a legfontosabb: ne gondold azt, hogy hűtlen leszel hozzám, ha összekötöd vele az életed. Ne keress majd benne folyton engem, hiszen a Csillagösvényt járva bizonyára sokban megváltozom majd, mire visszatérhetek melléd.

Lelle furcsálkodva hallgatta a szerelme szavait, és egyelőre csöppet sem az látszott rajta, hogy komolyan veszi az elhangzottakat. De Bókony már jól ismerte a feleségét, és tudta, hogy minden megragad a fejében, amit valaha is hallott. Nem véletlenül volt a számolás nagymestere a lány. Lehet, hogy most még nem tulajdonít nagy jelentőséget az ő lázas kinyilatkoztatásának, de csak idő kérdése, és meg fogja érteni, hogy miről regélt neki.

– Hallgass már! – tette Bókony forró homlokára a kezét Lelle. – Bolondságokat beszélsz.

Az anagur harcos akkor is anagur harcos, ha éppen a halálán van. És nemcsak a kardforgató ellenséggel kell bátran megküzdenie, hanem az élet minden területén becsülettel helyt kell állnia. Főleg akkor, ha az általa legjobban imádott asszony boldog élete a tét.

– Ne merd megkérdőjelezni a szavaimat, mert ezzel a Világügyelő Férfiút hazudtolod meg – figyelmeztette a feleségét Bókony.

Aztán úgy értékelte, ideje könnyedebb témákra terelni a szót, mielőtt a legfőbb mondanivalója túlságosan nagy súllyal esne a latba, ezáltal hiteltelenné válna, mint egy bolond beszéde. Jelezni kívánta, hogy az elméje ép, és sok mindenre emlékszik az elmúlt esztendők minden közös, boldog együttlétéből.

– Már nem kell félned tőle, hogy egy sűrű, sötét éjszakán vérszomjas démonként vetem rád magam – mondta kissé kényszeredett mosollyal. – Emlékszel még, hogy valaha ezzel fenyegettelek, pont ennek a folyónak a partján?

– Emlékszem – hajtotta le pityeregve a fejét Lelle.

– Hálásak lehetünk a bolond Dudornak. Ki tudja, mi történt volna, ha nem zavar meg minket? – fordult oda nagy nehezen a feleségéhez Bókony, ám amikor végigsimította a hasát, szörnyű gyanú ébredt a lelkében: – Hol van a gyerekünk? – kérdezte rémülten.

Lelle sírva fakadt, és csak nagy sokára bírta kimondani:
– Fenn jár már a Csillagösvényen.

Bókony immár nem érezte magát elég erősnek bármiféle szerepjátékhoz. Hanyatt fordult, tekintetét a csillagos égre vetette, aztán nagyot sóhajtott, és többé nem mozdult, nem beszélt.

Lelle zokogva borult halott férje testére, és immár csak egyvalami járt a fejében: te lettél az életem csillaga, drága szerelmem.

* * *

Néhány napon belül még tizenhét embert vitt el az átkozott kórság a faluból. Köztük volt Acsatag fegyverkovács és a felesége, Emő asszony is. A törzs nagy tekintélyű szakrális törzsfője, az idős és már meglehetősen gyönge Darnó szintén áldozatul esett a betegségnek. Nem járt jobban Bókony két barátja, Dömös és Kesző sem, Zajk azonban valamiért nem kapta el a rózsamételyt. A hirtelen lefolyású járvány legfiatalabb áldozata egy hatéves fiúcska volt, aki sokáig igen elszántan küzdött az életéért, de végül legyűrte a halálos láz.

Lelle hosszú napokig nem mozdult ki a jurtájából. Csak ült a parázsló tűz mellett, és folyton csak sírt. Az egyetlen vigaszt most Csíkos közelsége jelentette számára. A kis vadkutya pontosan tudta, hogy valami nagy baj csapott le a falura, és minden mozdulatával azon volt, hogy a gazdasszonyát vigasztalja. Néha a kezét nyalogatta, máskor az ölébe bújt, de legtöbbször csak szomorúan hevert mellette, olykor halk, bánatos nyüszítéssel jelezve, hogy ő is gyászolja az eltávozottakat.

A harmadik napon egyszer csak meglebbent a bejáratot takaró nemezfüggöny. Iraló táltos lépett be a jurtába, és kérdés nélkül letelepedett a magányos házigazda mellé.

– Rakjál kicsit a tűzre, már alig van parázs – szólalt meg csöndesen.

– Kisebb gondom is nagyobb most a tűznél – szipogta Lelle.

– Márpedig a tűzre vigyázni kell, bármi is történjék – mutatott rá a táltos. – Baljós előjel, ha egy jurtában kialszik a tűz, tudhatnád.

Lelle hitetlenkedve emelte a tekintetét a vendégre, és rögtön kifakadt:

– Mit beszélsz, táltos? Baljós előjel? Amikor az egész családom kipusztult? Meghalt az uram, az apám, az anyám, a gyerekem!

– De te még élsz. És élned is kell – felelte Iraló. – És van egy öcséd is, róla se feledkezz el.

A fiatal özvegyasszony keserves sírásra fakadt:

– Miért történt ez velünk, táltos? Miért vert meg engem ilyen kegyetlenül a Világügyelő Férfiú? Miért vette el a gyerekemet? Miért vette el a…?

A szent ember közbevágott:

– Nem te vagy az első, nem is az utolsó asszony, aki halott gyereket szült. Hogy miért történik ilyesmi, azt mi soha nem tudhatjuk meg. Csak a Világügyelő Férfiú látja át, hogy kivel milyen tervei vannak. Most úgy ítélte meg, hogy a te fiadnak nyomban ott a helye az ő országában, odafönn, a magos égben. Senki emberfia nem tudhatja, hogy milyen feladatot szán neki.

– És vajon a férjemet miért szólította magához?

– Ne légy ilyen oktondi, te asszony. A fiadat elsőként hívta magához, de hát egy ilyen kis csöppség nem mehet egyedül a Csillagösvényen! Bizonyára fontos volt, hogy ott legyen vele az édesapja is.

– Na és a szüleim?

Iraló átölelte az özvegyasszony vállát, és biztatóan a szemébe nézett:

– Bókony talán képes egy olyan kicsiny gyermeket istápolni? Van benne gyakorlata? Na ugye. Ott kell, hogy legyen Emő asszony is, a gondoskodó nagymama. És vajon nem lenne szomorú az édesanyád, ha élete párja, Acsatag mester nem ment volna vele? Ha pont most hagyta volna magára egy tisztességben és nagy szeretetben leélt élet után?

Még rengeteg kérdés és válasz hangzott el a jurta mélyén, mire Lelle lassacskán elszenderedett, a táltos vállára hajtva a fejét. Iraló sokáig ült mozdulatlanul a tűz mellett, hogy ne zavarja fel álmából a bánatos özvegyet. Csak akkor moccant meg, amikor úgy látta, hogy kihunyóban van a tűzhely utolsó parazsa is. Ekkor felnyalábolta Lelle gyönge testét, a medvebőrre fektette, és hideg tenyerét a homlokára téve elmormolt egy rövid fohászt:

– Legyen az álmod békét hozó és vigasztaló. Szálljon reád a Világügyelő Férfiú tekintete. Lássa meg gyötrelmedet, kenegesse gyógyírral nehéz szívedet, a földanya pedig igya be könnyeidet. Mert aki gyászol, az nem egyedül járja az utat, mellette lépdelnek az eltávozottak árnyai is, míg egy napon ő is közéjük nem tér. De addig is ébredj új napra holnap, mert aki él, annak vigyáznia kell a tűzre, bármilyen nehéz is.