Lelle férje – 8. rész

– Ösmerem ezt a kórt – mondta az öreg táltos, Lelle őszinte rémületére. – Rózsamétely a neve. Fiatalkoromban volt az ideje, hogy a norling népek között pusztított. És úgy látszandik, újra felütötte a fejét.

– Van ellenszere? – tördelte a kezét idegesen Lelle.

– Csak a tűz – szólott csöndes-bús könyörtelenséggel Bölcsej.

Az öreg táltos hamarosan még több fájdalmat volt kénytelen a zokogó fiatalasszonyra zúdítani. Megrázta a vállait, és rákiáltott, hogy most legyen kemény és kérlelhetetlen, máskülönben még a mostaninál is nagyobb baj lesz.

Bókonyt felsegítette, és mindvégig támogatva átvezette a saját jurtájába. Ott lefektette, és az egész testét hideg vizes borogatással fedte be. Lellét rábírta, hogy mindent dobjon a tűzre, amihez a harcos hozzáért, az utolsó fakanálig. A medvebőrt szintén a lángok közé vetették, de már a falu központi terén, a mindig lobogó tűzhelyet táplálva. Végül az aranyló rózsamedált is kitépte a fiatalasszony nyakából.

Lelle nem értette a dolgot:
– Mi végre ez a sok égetés? Már háltam is vele, hogy hazajött a kalandozásból! – harsogta remegő szájszéllel, de a táltos rákiáltott:
– Csak csináld, amit mondok, és ne kérdezősködj!

– Biztosan nincs semmiféle bűbáj a tarsolyodban? – rimánkodott kétségbeesetten a megtört hitves. – Ráolvasás, ördöngösség, delej, varázsige…

– Ne legyél gyerek, Lelle – szólt kijózanító egyértelműséggel Bölcsej. – Ha volna hatalmam e kór felett, már rég gyakorolnám.

– De hát magadhoz vitted be a férjemet! – kapaszkodott az utolsó szalmaszálba a fiatalasszony.

– Ha annak idején nem hatott rám a rózsamétely, talán most sem fog – jegyezte meg a vallási vezető. – De különben is, én már nem félek a haláltól. Ha a Világügyelő Férfiú látni akar, hát tiszta szívvel állandok elébe. Úgyis sok megbeszélnivalónk gyűlött már fel minékünk.

* * *

A bajok egyre csak sokasodtak. Másnap Bölcsej táltoson is kiütöttek a lázrózsák, és az öreg test nem bírt ellenállni a kórnak. Harmadnapra nem ébredt fel az agg vallási vezető, tetemét gyolcsba bugyolált kezű, vagy éppen vastag solymászkesztyűt viselő harcosok vetették a tűzre.

Attól fogva Iraló, egy harminc év körüli javasember lett a táltos, Bölcsej legjobb tanítványa. Hamar dolga is akadt, elsőként Lellén kellett segítenie, mert a fiatalasszonynál az elmúlt szörnyű napok izgalmainak hatására egyszer csak megindult a szülés.

Minden érintett tisztában volt vele, hogy ennek még nem jött el az ideje. Iraló táltos, a bábaasszonyok, és persze maga Lelle is, aki iszonyú görcsök közepette vergődött a jurta falánál, átizzadt lepedőket maga alá gyűrve, kétségbeesetten kapaszkodva mindenféle tárgyba, amelyek bőrszíjakon lógtak a fekhely oldalán.

Iraló leguggolt mellé, és tenyerét ráhelyezte a hasára. Ez volt az utolsó esemény, amit Lelle még képes volt érzékelni, aztán belehullott valami rémséges, fekete ájulatba.

Amikor magához tért, félelmetes és rideg csönd, afféle semmilyen érzés vette körül. Kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy Iraló a jurta közepén lobogó tűz mellett guggol, és miközben különös varázsigéket mormol, egy aranyozott pálcával a felszálló füstöt terelgeti.

„Iram, iram, sebes iram
Kérlek, lassíts, édes Uram
Nyakló nélküli a vágta
Az értelmetlen halálba
Kegyelmezzél, irgalmazzál
Minket szelíden tanítsál
Ne küldd reánk a sok halált
Fohászunk az égbe kiált
Dühöd ne töltsed ki rajtunk
Nagyságodnak fejet hajtunk
Hibáinkat mind megbántuk
Hozzád imádkozik ajkunk
És hogyha ez mind nem elég…”

A mormogó fohászt egy szerfölött egyértelmű kérdés szakította félbe:
– Hol van a gyerekem?

A tűz mellett kuporgó Iraló táltos megfordult a sarkán, belenézett Lelle szemébe, és kíméletlenül közölte:
– Halva született. Már fenn jár a Csillagösvényen, a Világügyelő Férfiúhoz igyekszik.

Aztán felállt, odament a jurta falánál álló kis asztalkához, fölvett egy fakupát, majd odatérdelt a fiatalasszony fekhelye mellé. Gyöngéden fölemelte Lelle fejét, a kupa szélét a szájához illesztette, és arra kérte:
– Ezt most idd meg. Valamelyest segíteni fog.

* * *

Iraló táltos főzete csak ideig-óráig segített a fiatalasszonynak, hogy úrrá lehessen a fájdalmain. De azon a fájdalmon nem lehetett úrrá semmiféle varázsszer, amit Lelle akkor érzett, amikor megtudta, hogy Bókony eltűnt.

A fiatalasszony kirontott a jurta elé, és olyan őrült sivalkodásba kezdett, hogy az párját ritkította. A falu népe szánakozva szemlélte a kiborulását, egyedül a szülei próbáltak közelebb menni hozzá, de ezt meglátva Lelle éktelen fenyegetőzésbe kezdett:

– Tirhuljatok innen! Ne közelítsetek! Nem hallod, apám? Egy lépést se tovább! Édesanyám! Az öcsémnek ki lesz a gyámolítója, ha ti elkapjátok tőlem a kórságot, és meghaltok? Takarodjatok!!!

Valóságos körgyűrű alakult ki Lelle körül, ahogy vadul ordítozott, és senkinek sem akaródzott közelebb menni hozzá, ám egy idő után ő maga rontott ki a gyűrűből, és már az sem tudatosult benne, hogy az emberek sorfala villámgyorsan szétnyílik előtte. Ő csak rohant, rohant a jurták között, kifelé a faluból, és csak nagy sokára vette észre, hogy ott liheg a nyomában Csíkos.

A vadkutya nem értette, mi folyik mostanság a kétlábúak között, de azt nagyon is érzékelte, hogy a korábban megszokott rend felborult, és immár egyetlen biztos pont maradt az életében, Lelle. Megindult hát utána, és szedte a lábát, ahogy csak bírta. Alig várta, hogy végre vele is foglalkozzanak, legalább egy simogatás erejéig.

Ez utóbbi kívánsága hamarabb teljesült, mint gondolta volna. Amikor Lelle végre meghallotta panaszos ugatását, hátrafordult, bevárta, aztán le is guggolt mellé. Miközben simogatta, egyre csak könyörgött neki, rémült és elkeseredett hangon, de Csíkos egyelőre nem értette, mit akarnak tőle.

Aztán elég volt egyetlen szó, és egyszeriben világos lett számára a feladat. Meg kell keresni a gazdit!

A vadkutya hatalmas elánnal vetette bele magát a nyomozásba. Körberohanta a mezőt, minden bokor alá benézett, minden nagyobb fűcsomót körbeszimatolt, és néha, amikor megállt, felemelte az orrát, hosszan beszívta a levegőt – aztán rohant tovább, miközben érzékeny orrlyukai remegve itták magukba a szélben érkező üzeneteket.

Lelle először nagy reményekkel vette tudomásul, hogy Csíkos láthatóan megértette, hogy mire kérte. Ám amint követte a tekintetével a vadkutya hasztalannak látszó körbefutkosását, a bizodalma fokról fokra alábbhagyott.

Végül, egy örökkévalóságnak tűnő várakozás után Csíkos elindult észak felé. Bár nem túl határozottan. Legalábbis a fiatalasszonynak úgy tűnt, hogy a vadkutya sűrűn megtorpan, és néha mintha tanácstalanul forgatná a fejét. De azért szorosan haladt a nyomában.

Már majdnem megkerülték a falut, amikor is Csíkos jól érzékelhetően szagot fogott. Már nem torpant meg egyszer sem, hanem kellő magabiztossággal, nagyokat vakkantva szaladt egy jól behatárolható irányba.

Lelle rosszat sejtett. Az irány egyenesen a falun túl elterülő karámok vidékére mutatott. Mit akarhatott azon a tájon Bókony? Talán a sógorát, Vászolyt kereste? De vajon mi okból? És ugyan miért akarná veszélybe sodorni a felesége testvérét, vagy a többi pásztorembert? Hát hiszen nyilván azért hagyta el a falut, hogy többé ne jelenthessen veszélyt a többiekre! Ez így semennyire sem észszerű!

Csíkos hamarosan elkanyarodott a kezdeti iránytól. Már nem a karámok felé szaladt, hanem a folyóhoz. És végül nem messze állapodott meg a juhok, marhák és egyéb haszonállatok itatóhelyétől.

Amikor Lelle utolérte, igencsak furcsa látvány tárult a szeme elé. Bókony a folyó partján hevert, egy láthatóan hevenyészve összetákolt fekhelyen, amelyet lombos ágakból és fűcsomókból rakott magának. Mellette Csobán bácsi, az öreg pásztor térdelt, és éppen a nyakát és a mellkasát borogatta be valamiféle fehér folyadékba áztatott gyolcskendőkkel. Lelle bizonytalan, meglassúdott léptekkel közelített feléjük, aztán a férje mellé érve térdre rogyott, és keserves zokogásban tört ki.

Csíkos halkan, egészen fojtottan vinnyogott, és közben felváltva ugrált Bókony és a térdelő fiatalasszony mellett, a szeme elé kerülő arcokat, kezeket válogatás nélkül nyalogatva, és végtelenül örvendezett afölött, hogy újra együtt a család, a szűk falka, amelynek ő is része. Időnként beleszagolt a korsóba, amelybe az öregember rendre belemerítette a rongyait, de a savanyú szagú tejsavó nem vívta ki különösebben az érdeklődését.

– Aluszik – szólalt meg csöndesen Csobán bácsi. – Hamarost felébred. Legyél itten mellette, lyányom. Nem sok van már hátra néki az evilági szenvedésből.

Lelle csak nyelte a könnyeit, és legszívesebben kezet csókolt volna az öregembernek, de sokkal jobban feszítette az a rengeteg kérdés, amelyet aztán sorban fel is tett Csobán bácsinak. Az agg pásztor türelmesen végighallgatta, majd lekuporodott a korsója mellé, és azt mondta:

– Láttam már ezt a kórságot. Elég öreg vagyok hozzá. Nincsen menekvés. Aki megkapja, indul a Csillagösvényre nagyurunkhoz, a Világügyelő Férfiúhoz. Nem mindenkit kaszál el a métely, és nincsen semmilyen néven nevezhető szabály, hogy kit dönt le a lábáról, kit meg nem. Ez csak a Világügyelő dolga, hogy kivel mi lészen, kit akar magához szólítandani sürgősen. Annyit tudunk tenni, hogy a lázrózsákat bévonjuk tejsavóba áztatott gyolcsokkal. Az csorbítja a fájdalmat. De az út vége nem lehet más, csakis a Csillagösvény. Te már, lyányom, nem fogol meghalni, mert ha a Világügyelő Férfiú akképp döntött volna, most te is itt hevernél a kedvesed mellett. Tedd hát az utolsó emlékeit széppé, és maradj vele, míg el nem szólítandja az égi harcmező. Mondjál el néki mindent, amit valaha is akartál, de nem forogta ki az idő.

Azzal az öreg pásztor feltápászkodott a földről, még utoljára Bókony homlokára tette a kezét, morgott is a fogai közt valamit, majd felvette az immár üres korsót, és csakhamar eltűnt a folyóparti fák között. Csíkos nem szaladt utána, inkább leheveredett a gazdája mellé, és olyan szorgosan kezdte nyalogatni a kezét, mintha ettől remélte volna, hogy visszahozhatja az életbe.