– Az új testbe költözése holnap várható – közölte a mennybéli közszolga.
– Nem szeretnék Újpestre költözni – reklamált azonnal a néhai Kovács János, aki kissé nagyot hallott.
– Nem Újpest, új test! – hangsúlyozta az istenségi alkalmazott, majd kissé oldalra kihajolva aggodalmasan végigtekintett a Kovács János mögötti hatalmas soron, melynek egyre türelmetlenebb tagjai mind a reinkarnáció ügyében várakoztak. – Van-e még valami kérdése, vagy aláírhatjuk a papírokat?
– Éppenséggel lenne – vallotta be szégyenlősen Kovács János. – Az új életemben nem szeretnék szerelmet.
– Hogy tessék?
– Jól hallotta. Mire jó az egész? Csak szenvedés, vágyakozás, a kínok kínja. Kell a francnak!
A mennybéli közszolga bejelölt egy rubrikát a dokumentumon, majd felnézett a papírokból:
– Másvalami?
– Van – bólintott Kovács János. – Hazát se szeretnék.
– Hogy érti ezt?
– Úgy, ahogy mondom. Nem kell haza. Az ember csak kötődik hozzá, amikor meg elveszik a kétharmadát, akkor csupa fájdalom az egész. Én már nem akarok több fájdalmat!
– Kérem, ahogy gondolja – vonogatta a vállát az önkéntes jótevő, és újabb rubrikát jelölt be a kérdőíven.
– Na, és ha már itt tartunk, nem akarok se férfi lenni, se nő. Hanem inkább olyan transz-izé. Amikor legutóbb meghaltam, pont ennek volt nagy divatja, csak rám már nem került sor – sajnálkozott Kovács János.
– Rendben – nyugtázta a szárnyas bürokrata, és már nem akarta semmiről meggyőzni a kuncsaftját. – Akkor aláírhatjuk végre?
– Még egy utolsó kérésem lenne – szerénykedett Kovács János.
– Éspedig?
– Teljesen hideg akarok lenni.
– Hogy érti ezt pontosan?
– Nemcsak szerelem nem kell, hanem más ilyen hülye frincfrancok sem. Barátság, együttérzés, jószívűség… Hát hiszen tudja! Tök közömbös akarok lenni!
– Ember, maga ivott valamit? – csattant fel a közszolga. – Jó, hát ezen a felhőn pont nem árulunk semmiféle szeszes italt, de azt kell hinnem, hogy maga részeg.
– Most mit csodálkozik? – méltatlankodott Kovács János. – Mindig, minden bajom abból származott, hogy együttérző voltam, nagylelkű meg adakozó. Húzza ki ezt mindet a hülye listájáról! Nem akarok többé ilyen lenni. Csak a gond van vele. Az ember a szívére vesz mindenfélét, aztán kész a baj. Szenved, mint a kutya. Nekem ez többé nem hiányzik. Teljesen nyugodt életet szeretnék végre.
– De hát az emberi életnek ezek a… – próbálta volna győzködni a szárnyas irodista, ám a nekibátorodott Kovács János hajthatatlan maradt:
– Ne szövegeljen, húzza ki! Mindet! Nem kellenek ezek. Álmatlan éjszakák, sírdogálás, orrfúvás, takony. Belőlem többé nem esznek!
Az önkéntes újéletszervező úgy értékelte, hogy ennél visszataszítóbb képzavart az elmúlt ötezer évben még nem hallott. De megadóan széttárta a karját, és szorgosan ikszelgette a megadott rubrikákat.
Kovács Jánosból a következő életében így lett kilométerkő a Dágványhupák és Szélyespicsány közötti alsóbbrendű úton.