A Térképek Termében nézelődő Raudona csöppet sem aggódott a legújabb szituáció és az ebből fakadó párosítás miatt. Ha ezzel a nagyvérű és kissé berúgott magyarral kellett maradnia, hát legyen! Különben is, nagyon érdekesek ezek a térképek, érdemes jó alaposan megszemlélni őket, meg persze elraktározni a memóriában. Ki tudja, mikor és mi okból lehet szükség rájuk?
Oleszját végképp nem féltette. Oktatta már annyiszor, felkészítette már annyi mindenre, hogy igazán nem kellett tartania semmitől. A lány módfelett fogékony és befolyásolható alanynak bizonyult. Raudona teljesen biztos volt benne, hogy az elmúlt öt év során végzett munkája, amit a szőke orosz pilótanő nevelésére fordított, ma már megkérdőjelezhetetlen eredményekkel párosul.
– Nem tudom, feltűnt-e neked valami, hölgyem – érdeklődött egyszer csak sejtelmesen Attila.
– Igen – vágta rá Raudona. – Az, hogy folyton a nyakamba lihegsz.
– Én a térképek kapcsán gondoltam előregördíteni a párbeszédünk fonalát, de ha te a lihegést részesíted előnyben, hát annak is alávetem magam – közölte a magyar, bár a közleményének önfeláldozó jellegét némileg csökkentette, hogy a nyelve mintha kissé botladozott volna.
A vörös hajadon elképedve fordult hátra. Nem számított efféle válaszra, az már igaz.
– Esetleg ne másszak fel az egyik térképállványra? – csattant fel. – Már csak azért, hogy meg tudd szemlélni alulnézetből a testemet. Merthogy nem viselek bugyit – tette hozzá, hogy semmilyen részlet ne maradjon homályban.
Attila megfontolta a felvetést.
– Ez egy igen konstruktív javaslat – ismerte el –, és én dramaturgiai szempontból sokkal többre értékelném, mint a lihegést. Bár nem én vagyok a rendező.
– A lihegés engem kicsit sem izgat. Csak hogy tisztázzuk – szögezte le Raudona.
– Na, itt álljunk meg egy pillanatra! – emelte fel a mutatóujját Attila. – Konkrétan az én lihegésemről beszélünk, vagy bárki másnak a lihegéséről?
– Milyen bárki másnak a lihegéséről? – értetlenkedett Raudona.
– Hát honnan tudjam én azt? – tárta szét a karját ártatlanul a magyar. – Nem ismerhetek mindenkit ezen a bolygón, főleg név szerint. Mert például egy premier alkalmából feltüntetik a plakáton, hogy kik játsszák a különböző szerepeket, még a legutolsó alabárdost is, na de itt? Ebben a színdarabban még csak azt sem tudom, hogy én ki a bánat vagyok. Miért, te tudod?
– Én nagyon is jól tudom – közölte a vörös démon.
– Ez megnyugtató – bólintott Attila. – Mindazonáltal az eme falakra függesztett térképek domborzati ábrázolásmódját tekintve…
– Ahogy elnézem, téged inkább az én domborzataim érdekelnek…
– Naná! Még szép!
– Úgy látom, az csöppet sem zavar téged, hogy ha az első randid sikerül annak idején, akkor a lányod is lehetnék.
Attila most már elnevette magát:
– Drága ifjú hölgyem, hát ne vedd már ennyire a szívedre ezt az ártatlan évődést! Még a végén az egészséged rovására megy. Tudod, mi, színészek bohém emberek vagyunk, így aztán amit ilyen helyzetben mondunk, azt el kell osztani kettővel – magyarázta.
– Vagy inkább tízzel – jegyezte meg epésen a vörös démon. – De nemcsak azt, amit mondasz, hanem ahogy viselkedsz, meg ahogy nézel, azt is!
– Tőlem akár köbgyököt is vonhatsz belőle – szólt engedékeny hangulatban a törzsfő. – Mint mondtam, színész vagyok, nem számtantanár.
– Félreértettél – szögezte le nyomban Raudona. – Arra céloztam, hogy neked, magadnak kéne elosztanod tízzel mindazt, amit mondasz, azaz moderálnod kellene a viselkedésedet.
– Jut eszembe! – élénkült fel Attila, teljesen figyelmen kívül hagyva a korholást –, ha már a mesterségem szóba került… Tudod-e, ifjú hölgy, hogy ha én színigazgató vagy rendező lennék, kinek a szerepét osztanám rád azonnal?
– Kiét? – kérdezte Raudona, inkább unottan, mint túláradó kíváncsisággal.
– Lusdia hercegnő szerepét – vágta rá diadalmasan Attila, mégpedig abban a hiszemben, hogy most valami ellenállhatatlan bókot mondott, de látva a vörös hajadon unottságát, zavart magyarázkodásba fogott: – Tudod, a Lusdia hercegnő egy nagyon jelentős színmű. A 2100-as évek elején keletkezett, és a főszere… Na, álljunk csak meg egy pillanatra! Te tényleg nem ismered a Lusdia hercegnő című drámát?… Végül is te melyik földi korból kerültél át Evilágba?
– Számít az valamit abból a szempontból, hogy itt majdnem húsz évnyi korkülönbség van kettőnk között? – kérdezett vissza Raudona, és most már korántsem unott volt az arckifejezése, hanem inkább fölényes és titokzatos.
Nem sokkal odébb, a Kormányzói Hivatal helyiségében is két malomban őröltek a beszélgetőpartnerek. Szubotáj sok mindennel megpróbálkozott, míg végül a hajdani emlékeknél kötött ki:
– Tudod, én azt gondoltam, örökké az a fiú leszek neked, aki annak idején megtanított kötélre mászni, hogy ne csúfoljanak a töb…
– Ezt is megmondta – vágott közbe sokadszorra Oleszja. – Raudona megmondta, hogy a régi, közös emlékeket is megkísérled majd felhasználni az érzelmi ráhatás eléréséhez. Hát most közlöm, hogy fölöslegesen pedálozol. Nincsen hatalmad fölöttem.
– Hatalmam? – hüledezett a tatár. – Ki a bánat akar hatalmat fölötted? Én csak azt szeretném, ha úgy néznél rám végre, ahogy egy régi bajtársára néz az ember, akit öt éve nem látott, és akit halottnak hitt! Vagy legalábbis elveszettnek! Ki beszél itt hatalomról?
– Minden férfi hatalmat akar a nők felett – jelentette ki Oleszja, mint valami megkérdőjelezhetetlen igazságot. – Teljesen mindegy, hogy ezt melyik korban, vagy melyik civilizációban vizsgáljuk. Sőt, most már az is mindegy, hogy melyik bolygón. A képlet mindenhol ugyanaz. A férfi alacsonyabb rendűnek gondolja a nőt, és természetesnek veszi, hogy hatalmat kell gyakorolnia fölötte.
Szubotáj nagyot fújtatott, és pontosan érezte, hogy már nem sokáig lesz képes uralkodni magán:
– Én aszexuális vagyok, te szerencsétlen. Hát már ezt is elfelejtetted? Miféle okból, és egyáltalán milyen módon akarnék hatalmat gyakorolni fölötted?
Oleszja olyan gúnyos pillantást vetett hajdani pilótatársára, hogy a tekintete szinte metszett, mint a szike:
– Raudona ezt is tudta. Hogy ez lesz a végső érved. Mármint hogy te aszexuális vagy.
A tatárból most már kitört minden elfojtott indulat:
– Ki a faszom ez a Raudona, hogy ennyi mindent tud a világról? – harsogta indulatosan, teátrális módon hátradobva magát a széken. – Volt egy plusz utas is a Zvezdán, akit véletlenül senki sem vett észre? Főleg meg azt, hogy ez a csodálatos nőszemély magával hozta a Földről a bölcsek kövét is? Vagy egy korábbi expedíció során érkezett ide? És most már két világról is mindent ő tud a legjobban?
A szőke lány mosolya inkább gunyoros volt, mint elragadó:
– Jó helyen tapogatózol. Jelen pillanatban ő a legokosabb lény ezen a bolygón.
Szubotáj egy darabig meredten nézett maga elé, aztán érezte, ahogy a hideg verejték ellepi az egész testét:
– Lény? – kérdezett vissza.
– Igen – erősítette meg Oleszja, még mindig mosolyogva, de ez a mimika inkább olyan volt, mint valami szektás idióta kényszeredett vigyorgása.
– Úgy érted, hogy…?
– Igen – bólintott a szőke lány. – Nyolc egész ötös.
Szubotájjal elkezdett forogni a helyiség, pedig ő aztán egy kortyot sem ivott a feltálalt borokból.
– A Kuznyecov professzor-féle skálán nyolc egész öt tizedes???
– Tudsz másféle skáláról is?
A tatár az asztalra könyökölt, a tenyerébe hajtotta a fejét, és csak annyit nyögött ki elcsigázottan:
– E percben semmiről sem merném kijelenteni teljes bizonyossággal, hogy én azt a valamit tudom.