Még egy nap kellett, hogy Annabel felfedezze, nem vele alszom. Ugyanis a második nap délutánján tűzifát hasogattunk, és ettől ő olyannyira kifáradt, hogy megint beledőlt az ágyba, aztán már aludt is.
Mosolyogva néztem egy darabig. Talán azt élveztem, hogy nem kell feszengenem előtte, hiszen immár alszik. Kár lenne tagadni, hogy vibrált kettőnk között valamiféle feszültség, amelyik rám volt kissé nyomasztó hatással, őt inkább szórakoztatta.
Olyasmi volt ez, mint amikor egy srác az iskolában az évfolyam legjobb csajával akar randevúzni. Óhatatlanul feltornyosulnak benne a gátlások, bármennyire is próbálja megjátszani magát. A mi esetünkben ráadásul ott magasodtak az én speciális gátlásaim, amelyek többek között a korkülönbségből és az Öreg-heggyel kapcsolatos kiszolgáltatott helyzetből fakadtak.
Szóval, néztem egy darabig Annabelt, ahogy édesdeden aludt. Egyáltalán, minden alvó nőben van valami megfoghatatlan szépség. Én az összes nőmet, akivel valaha együtt élhettem, imádtam nézni, ahogy alszik. Ilyenkor eltűnnek a manírok, a pózok, az arc kisimul, megnyugszik, lényegi valóját mutatja, a test elernyed, de közben hívogatóan szól ölelő karok után, amelyek őt megvédik, vigyázzák az álmát.
Csodálatos látvány. Olyan ősi, öröktől való szépség, amely minden nőnek sajátja.
Másnap Annabel éktelenül felháborodott. És bekövetkezett az első alkalom, amikor csúnya szót hallottam a szájából:
– Most ezt komolyan mondod, hogy itt van ez a baszom nagy ágy, de én egyedül vagyok kénytelen aludni benne, amíg te valami lepkevadász, vagy milyen hülye hálószatyorban dekkolsz?
Nem szándékoztam vitát nyitni a függőágy definícióját illetően, ezért igen hamar megadtam magam. És mivel ez a purparlé dél körül történt, hát az egész délutánom az éjszakától való rettegéssel telt.
Végül aztán ágyba bújtunk. Tényleg messze egymástól. Én hanyatt feküdtem, a saját párnáimon nyugtatva a fejemet, állig betakarózva, kezemet a mellkasomon összekulcsolva. Annabel pedig fokról fokra közeledett hozzám. Beszélt valamiről, amit én nem értettem, vagy már nem emlékszem rá, de egyszer csak ott volt a feje a vállamon, és a lehelete a fülcimpámat csiklandozta, amikor azt súgta, hogy így akar elaludni, hozzám bújva.
Biztosan az történhetett, hogy egész egyszerűen nem láttam más kiutat. Így hát elmeséltem neki mindent, amit például egy kíváncsiskodva faggatózó riporternek sosem meséltem volna el. A gyógyszereket, a libidóm lehanyatlását, a beletörődést, az évek óta tartó érdektelenséget, a korábbi életemhez képest őrületes kontrasztot, mindent. Mindent! Totál őszintén!
Néhány pillanatig hihetetlen megkönnyebbülést éreztem. Valami elképesztő felszabadulás volt a lelkem kiszáradt kútjának legmélyére lekucorodva és onnan kitekintve beszélni Annabellel. A reveláció csodájával ért fel. De tényleg nem tartott sokáig…
Mert ő mindeközben hozzám simult. Éreztem az ölelő karját a mellkasomon. Éreztem a testemnek feszülő meztelen combját. Éreztem a cirógatását, a kényeztetésre mozduló kezeit, a finom ujjbegyeit, és igencsak disszonáns körülménynek bizonyult, hogy miközben arról szónokoltam, én már semmiféle testi vágyra nem emlékszem, neki szinte beleakadt a keze az ágaskodó férfiasságomba.
Tanácstalan voltam. Még akkor sem éreztem ilyen fokú elképesztő mulyaságot, mint amikor annak idején, az iskolabálon Mia Harper kért fel táncolni, totál váratlanul. Körülbelül akkor éreztem úgy utoljára magamat nőtársaságban, mint most. Kicsit sem értettem, hogy momentán mi történik velem. Bár a korábbi napokban voltak jelei, a vágyaim ilyen fokú visszatérése még rám is letaglózó erővel hatott.
Aztán megadtam magam. Annabel szája a számat kereste, és én nagyon finomnak értékeltem ezt az egész helyzetet. Annál finomabbnak csak a csókja bizonyult. Nem emlékeztem, hogy valaha lett volna finomabb csókban részem. Abban a percben úgy éreztem, hogy ez minden csókok legigazabbja, legédesebbje, nem volt még soha két ember a világtörténelemben, akiknek ennyire egymáshoz illő lett volna az ajka, a nyelve és minden más testrésze, amely egy csókban összeforrhat.
A kezem már vágytól őrülten és megzabolázhatatlanul kereste minden simogatni való porcikáját, minden testhajlatát, minden rejtett kincsét. És csakhamar ez lett a vesztem. Ahogy odaértem az öléhez, és felfedeztem, hogy teljesen csupasz, hirtelen leblokkoltam. Olyan elemi erővel hasított az agyamba valami felfoghatatlan idegenség és utálat, hogy az leírhatatlan.
Rég volt. Talán ma már nem is érthető. Mindenesetre akkortájt nemhogy általános nem volt, de kuriózumként könyvelhette el, aki ilyesmivel találkozott.
Számomra bűnös érzés volt. Egy velejéig bűnös, idegen, szégyenletes érzés. Már eleve az megbocsáthatatlan volt, hogy minden fogadalmammal ellentétesen cselekszem. És akkor még ez is…
Az ominózus éjszakánk után verejtékben úszva ébredtem fel. Már nem tudom visszaidézni, miféle rémálmok gyötörtek az ébredésem előtt, az utána rám törő rémálmokat viszont nem olyan nehéz leltárba venni.
Legfőképp attól rettegtem, hogy Annabel egyszerűen összepakol, és faképnél hagy. És még ezen a rettegésen belül is külön részhalmazt képezett az a totális értetlenség és ijesztő felismerés, hogy én ettől az eshetőségtől ennyire rettegek.
Szerencsére ez nem következett be. Legalábbis nem sokkal az ébredésem után némileg megnyugodva tapasztaltam, hogy a lány a tűzhely mellett serénykedik, és reggelit készít.
De ez a felismerés még nem nyugtatta meg a lelkemet. Attól tartottam, hogy pokoli napok következnek. Hiszen visszautasítottam őt, és arra nézvést már bőséges tapasztalataim voltak, mennyire elviselhetetlen bír lenni egy visszautasított nő.
Ám Annabel ebben is más volt, mint bárki, akit addig ismertem. Alig akadt olyan időszak az együtt töltött napjaink során, amikor ne csodáltam volna elképesztő intelligenciáját, és ezúttal az érzelmi intelligenciát is beleértem ebbe a fogalomba. Az életkorát messze meghaladó volt.
Utólag úgy látom, bizonyára ő is felmérte magában, hogy Öreg-hegy nem pártol semmilyen diszharmóniát. Itt nem élhet együtt két olyan ember, akik akár csak egy kicsit is orrolnak egymásra. Nem fér bele semmiféle tisztázatlan félreértés. Sértődés, duzzogás, játszmázás meg aztán végképp szóba sem jöhet, hiszen ha pokollá tesszük egymás életét, akkor ellehetetlenítjük az alkotás folyamatát, ami értelmetlenné teszi a jelenlétünket Öreg-hegyen.
Mindketten úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna az előző éjszakán. És szerintem mindketten megnyugodva konstatáltuk, hogy a másik is úgy tesz.
A délelőtt munkával telt, mármint ezúttal nem fahasogatással vagy ilyesmivel, hanem végre először alkotói munkával.
– Nem zavar téged az írásban, hogy én visszahallgatom és kijegyzetelem a kazettáidat? – kérdezte az ebédnél.
– Egy csöppet sem, sőt! – vágtam rá azonnal. – Van valami igazán kedves és békebeli érzés ebben az egészben.
– Békebeli??? Ezt hogy érted? – csodálkozott el.
– Nem is tudom… ez a szó jutott hirtelen eszembe. Számomra nagyon megnyugtató, hogy itt tudlak magam mellett, és éppen nekem segítesz azzal, amit csinálsz. Talán furcsa, de a gyerekkorom karácsonyait juttatja eszembe. Biztosan ezért is jött a számra a „békebeli” kifejezés.
Elkezdte turkálni az ételt, mintha töprengene valamin. Aztán kibökte:
– Tartottam tőle, hogy zavaró lesz a jelenlétem…
– Mármint általános értelemben, vagy pedig…?
– Nem, most konkrétan a mai napunkra gondolok. Én kapcsolgatom az íróasztalodnál a diktafonodat, jegyzetelek, közben te néha fel-alá járkálsz egy jegyzetfüzettel a kezedben, és…
– Amiatt ne aggódj, amikor egyedül vagyok itt, akkor is föl-le járkálok. Néha sokkal könnyebben áramlanak a gondolatok, ha maga a test is mozgásban van.
Efféle ártatlan, csakis az alkotással kapcsolatos párbeszédek alakították az együtt töltött időnket jó pár napon keresztül. Az író és a rajongója. Vagy az író és a tanítványa. Néha egy kis atyáskodó beütéssel, amikor például megkérdeztem tőle, miért hagyta ott az orvosi egyetemet…
– Miért kéne orvosnak tanulnom, amikor immár teljesen biztos vagyok benne, hogy soha nem leszek orvos? – szögezte nekem a megválaszolhatatlan kérdést. – Én azt gondolom, az embernek csak olyasmibe szabad belemerülnie, amiből valami haszna is lesz később. Az élet túl rövid ahhoz, hogy értelmetlenségekre fecséreljük el.
Elmosolyodtam. Aztán kissé provokatívan megjegyeztem:
– Nem túl nagy szavak ezek valakitől, aki még csak a jövő héten lesz huszonegy éves?
Nem volt hajlandó felülni a provokációnak:
– Szerintem ez az egész oktatási rendszer legnagyobb rákfenéje – szögezte le határozottan, aztán részletesen ki is fejtette: – Minden kisgyereket csakis a saját képességei, tehetsége, érdeklődési köre alapján szabadna tanítani. Mi értelme van egyforma intenzitással okítani földrajzra, történelemre, matematikára? Nem lehet mindenben tehetséges. A polihisztorok kora rég lejárt. Egy ember csakis egyvalamiben lehet tehetséges. Arra a területre kellene koncentrálni mindvégig. Most képzeld el, ha például téged már kicsi gyerekkorod óta arra treníroztak volna, hogy író leszel.
– Nocsak. Tehát szerinted nem vagyok elég jó író?
Csupán évődésnek szántam, de szerfölött komolyan vette:
– Miért teszel úgy, mintha nem értenéd, amit mondok? Ilyenkor nem szeretlek. Egy kisgyerekben azt a tehetséget kell kibontakoztatni, ami neki megadatott. Ha a matematikához van érzéke, akkor abba az irányba kell orientálni, és fölösleges az időmértékes verselést meg Uruguay mezőgazdaságának mutatószámait erőltetni. Ugyanígy van akkor is, ha a gyerek fogalmazásból mutat kiemelkedőt. Ha a nyelvhez van érzéke, akkor minek neki a kémia a sok hülye kovalens kötéssel? Nem az lesz a feladata, amikor felnő! Az lesz a hivatása, hogy a szavaival elvarázsolja az embertársait. Vigaszt nyújtson nekik az írásaival, vagy éppen megerősítést. Hitet adjon számukra, hogy jobb is lehet az életük. Vagy csak egyszerűen megnevettesse, felszabadítsa őket egy kis időre. Ilyesmihez nincsen szükség a Mengyelejev-féle táblázatra.
Nem tagadom, már az elején elterelte a figyelmemet egyetlen mondata: „Ilyenkor nem szeretlek”. A formállogika szabályai szerint viszont máskor igen. Máskor szeret. Ez az aprócska kis megjegyzés és az ebből fakadó önhatalmú levezetés úgy megdobogtatta a szívemet, hogy ilyesmit nagyjából kamaszkoromban éreztem utoljára. Mivel akkor voltam utoljára igazán szerelmes.
Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ez az egész engem idegesít, bosszant, félelemmel tölt el vagy éppen boldoggá tesz.
Saját magammal sem voltam tisztában. Ebben a percben ébredtem rá, hogy engem pontosan ez zavar Annabellel kapcsolatban leginkább: halvány fogalmam sincs, hogy mit érzek iránta.
Persze nem eshettem ki a szerepemből, Öreg-hegy nem engedte volna. Úgyhogy komoly arccal megkérdeztem:
– Ezek szerint az orvosi egyetemen eltöltött időd félreértés volt? Pazarlás? Értelmetlen időpocsékolás? Meglepne, hiszen fatalista vagy, aki szerint semmi sem történik véletlenül.
– Robin Cook talán véletlenül végezte el az orvosi egyetemet? – kérdezett vissza. – Nyilván tudod a választ. Ha valaki orvosi krimiket ír, nem egy hátrány, ha tudja is, miről beszél.
Erre már nem tudtam mit felelni.