A kisfiú hároméves forma volt, és az anyukájával utazott a villamoson. Csöndes délelőtt lévén nem volt tömve a jármű, úgyhogy mindketten külön ülésen foglaltak helyet, egymás mellett. A kiskrampón látszott, hogy nagyon büszke a pozíciójára. Bizony, ő már olyan nagy fiú, hogy egyedül ül egy ülésen, nem ám az anyukája ölében!
Az ifjú legénykével szemben egy kamaszlány ült. Nem tudni, miért nem az iskolapadot koptatta ezen a derűs csütörtök délelőttön, az viszont látszott rajta, hogy nagyon fáradt. Meg az is, hogy ráférne még némi nevelés. Egyszer csak ugyanis akkorát ásított, mint valami víziló, de közben kísérletet sem tett, hogy a szájüregét eltakarja a kíváncsi utazóközönség elől. Csak úgy beleásított lazán a közös légtérbe.
Na már most, az volt a roppant különös egybeesés, hogy ebben a pillanatban egy sportkocsi fékezett hatalmasat a villamos mellett. Pont a kisfiú és a kamaszlány ablaka „alatt”. De olyan hihetetlen szinkronitással, hogy a fékcsikorgás éppen akkor kezdődött, amikor a neveletlen hajadon nagyra tátotta a száját, és pont akkor fejeződött be, amikor becsukta.
A kisfiú döbbenten bámulta a vele szemben utazó ifjú hölgyet. Most már ő is kitátotta a száját, de leginkább a csodálkozástól. Hát miféle hangok laknak ennek a lánynak a torkában? A fogát csikorgatja vajon, vagy mi lehetett ez a hang? De hát az nem lehet, hiszen pont nagyra tátotta a száját, márpedig olyankor nem tudja csikorgatni a fogát az ember, ezt még egy hároméves kisfiú is tudja.
Látszott rajta, hogy csudára szeretné megfejteni a rejtélyt, de ez nem sikerült neki. Ezt onnan lehetett tudni, hogy még sokáig meredt hatalmas szemekkel, megbűvölten a lányra, talán azt várva, hogy megismétlődik a produkció, és akkor majd közelebb kerülhet a megfejtéshez.
Nem tudom, hová futott ki ez a roppant fordulatos történet, mert a következő megállónál le kellett szállnom. De közben egyre csak biztattam magamban a kisfiút: Ne félj, aprócska barátom, ha majd nagy leszel, hallasz te még ennél érdekesebb hangokat is, amik a lányok szájából elő tudnak bújni!