Az író kinyitotta a szemét. A kertből madárcsicsergés hallatszott. Egy darabig a plafont bámulta, de mivel a fehérre mázolt mennyezet sokkal érdektelenebb volt, mint az álom, amelyből az imént riadt fel, félrehajtotta a paplant, aztán felkelt az ágyból. Lábai a papucsot keresték. Aztán megtalálták, és a tömpe, kacska, kisfiús lábak belemerültek a puha melegségbe. Imádta ezt a papucsot, amely tigrisfejet ábrázolt, és elrejtette tömpe, kacska és kisfiús lábát vastag pamutrétegek közé. Néha a postásnak is ebben nyitott ajtót, és élvezte a gyanútlan állami alkalmazott megrökönyödését.
Az író felegyenesedett. Nyújtózott egy nagyot, megropogtatta a csontjait, aztán magára öltötte gyapjúköntösét. Elhatározta, hogy ma egyáltalán nem fog felöltözni, a telefont kikapcsolja, a szobalánynak kimenőt ad, ma csak az írással fog törődni, az álommal, amely rabul ejtette ezen a varázslatos éjszakán.
Odette halkan kopogott.
– Jöjjön – vetette oda az író, mire Odette benyitott a tálcával, amelyen frissen főzött gyümölcstea gőzölgött, mellette pedig, egy aprócska tányéron néhány szem datolya és füge szerepelt. Nem lehetett tudni, hogy Odette honnan tudta minden áldott reggelen, hogy az író mikor kel föl. De nem is volt érdekes. Ki gondol egy szobalány munkakörének miértjeire?
Az író kedvtelve nézegette a tálcát, amelyet Odette épp most helyezett le az íróasztalra. Tea, méz, citromkarikák, ezüst kiskanál, datolya és füge.
Az élet tökéletes.
– Elmehet, Odette, mára szabadnapot kap – mondta az író, majd hozzátette: – Fizetett szabadnapot.
A szobalány hálálkodását nem volt túl nehéz átvészelni, mert a feltűnően csinos és dús keblű hölgy közben mindvégig hátrált, és csakhamar eltűnt a saját maga által becsukott ajtó mögött.
Az író így aztán egyedül maradt. Nem ült még le az asztalhoz, fel-alá járkált egy darabig, mint aki valamely csodás gondolatot memorizálni szeretne, netán kikristályosítani az elméjében, majd odalépett a résnyire nyitott ablakhoz, és szélesre tárta. Kihajolt, megmártózott a kora őszi illatfelhőben, tekintete pedig a dús avarral borított kertre szegeződött.
– Minden olyan tökéletes – suttogta maga elé az író, de lehetséges, hogy nem is jött ki hang a torkán, mindössze az ajkaival formálta meg azokat a szavakat, amiket aztán soha nem közölt az emberiséggel.
Furcsa teltséget érzett. No nem, nem az étkezés kapcsán, hiszen a mai napon még nem evett semmit. A teltség a Mindenségnek szólt. Az érzéseknek, a vágyaknak, a tehetségnek, a minden sejtjében bizsergő tenni akarásnak. A barna és zöld leveleknek a kerti úton, a madarak énekének, a mókusoknak és a sünöknek, a már lemondóan szálldosó legyeknek, egyszóval: az Életnek.
– Az Életről fogok ma írni – suttogta maga elé az író. – Ma minden alkalmas rá, hogy régóta dédelgetett terveimet papírra vessem. Egészen biztos, hogy ezért a varázslatos reggelért jöttem a világra. Most pedig megcselekszem, amiért a Mindenható megteremtett, és felruházott ezzel a nagyszerű tehetséggel.
Az író cigarettára gyújtott, tiszta papírt hengerített az írógépébe, majd a teája után nyúlt.
Ebben a pillanatban zuhant le a Földre az a meteorit, amelyik egy szemvillanás alatt szétrobbantotta az író fejét. Meg a cigarettáját is.