Amikor Hajni nénit rokkantsági alapon nyugdíjazták, még alig múlt ötvenkét éves. Ő nem az a fajta rokkantnyugdíjas volt, aki mindenféle orvosok és elbíráló bizottsági tagok korrumpálása révén szerezte be az igazolványát. Az egészségi állapota valóban okot adott arra, hogy szeretett cége több mint húsz év odaadó munka után búcsút mondjon neki, a kollégái pedig jó pihenést kívánjanak, mégpedig egy jelentős bankett keretében.
Hajni néni csöppet sem volt boldog, bár meghatotta a céges ünnepség. „Fogalmam sincs, mihez kezdjek most magammal” – sóhajtozott szomorúan a szépen megterített asztal mellett, mire a már meglehetősen kapatos Hutákné vigyorogva odavágta:
– Írd meg az emlékirataidat, Hajnikám!
Ugyan a kapatos Hutákné ezt maró gúnynak szánta – talán ő volt az egyetlen a cégnél, akinek sosem sikerült megkedvelnie hősünket, senki sem tudta, hogy miért –, mindenesetre Hajni néni másnap erősen elgondolkodott a bántási céllal elkövetett szavakon.
– Lehet, hogy nem is mondott ostobaságot ez a duzzadt némber – morfondírozott magában hősünk, gondolatban ezzel a jelzővel visszavágva a rémesen kövér Hutáknénak, akit a való életben még mások előtt sem írt le ilyesféle szavakkal, most azonban, az első nyugdíjas napján otthon üldögélve, illatos gyümölcsteát kortyolgatva nem szégyellt efféle jelzőkkel illetni.
– Meg fogom írni az emlékirataimat – jelentette ki elszántan, miközben felemelkedett a foteljéből, és még saját maga számára is megdöbbentő volt, hogy mindezt hangosan kimondta. Otthon, egyedül. Sosem történt még vele ilyesmi korábban.
Odatelepedett az íróasztalához, és bekapcsolta a számítógépét. Öt és fél perc múlva már regisztrált is egy blogot az egyik ingyenes szolgáltatónál. Eddig tiszta sor, hősünk meglehetősen otthonos volt az efféle huszonegyedik századi csalafintaságokban, de azért az már őt is meglepte, hogy kevesebb mint tíz perc múlva el is készült az első blogbejegyzéssel.
– Megy ez – dünnyögte maga elé, és kedvtelve olvasta vissza a saját sorait, amelyek a cégnél való elhelyezkedéséről szóltak. (Ez volt az utolsó eset, hogy bármit visszaolvasott, ami a keze alól kijött.)
Még aznap este megírta a következő sztorit az első főnökéről, aki egy utálatos despota volt, meg a csoportvezetőről, a nyikhaj kis piperkőcről, aki annak idején szexuálisan is zaklatni próbálta, legalábbis verbálisan, csak akkoriban még nem volt ilyen elterjedt a szakkifejezés az egyszálbél legényke tevékenységére, aki megpróbált visszaélni a hatalmával, pedig inkább a testedzésre kellett volna hangsúlyt fektetnie.
Hajni néni úgy érezte, ez valóban ünnepnap, vagy legalábbis pont ugyanolyan jelentős sorsforduló, mint a tegnapi búcsúztató bankett. Szabadnak érezte magát és boldognak, bár maga sem tudta volna meghatározni, hogy miért. Tisztában volt vele, hogy az imént képernyőre vetett sorait senki sem olvassa, mégis olyan felszabadultság járta át, mint még soha életében.
Leszaladt a ház elé – mivel megint nem működött a lift –, és felpattant a kerékpárjára, aztán elkarikázott a nem túl távoli kisboltba, és mindent megvett magának, amire éppen vágyott. Prémium minőségű szalámit, drága sajtokat, csokoládékat, és még egy üveg vermutot is, a jobbikból.
Estére úgy érezte, a vermuttól határozottan jobban megy neki az írás. Felold benne bizonyos gátakat, szabadabban és gördülékenyebben fogalmaz. Olyan érzéseit és emlékeit tárja fel, amelyekkel vagy nem volt bátorsága soha szembenézni, vagy a fene se tudja, hogy miért, de mélyen eltemette magában őket. Eddig.
Talán ennek volt köszönhető, talán nem – ki tudhatja? –, mindenesetre Hajni néni elképesztő tempóban kezdett írni. Csak úgy áradtak a történetek a klaviatúrájáról. Olyannyira, hogy meg kellett tanulnia a posztok előre történő beidőzítését is, mert nem szerette volna, ha két blogbejegyzése is ugyanazon dátum alatt szerepel. Bár maga sem tudta volna megmondani, hogy ez miért fontos számára. Talán a könyvelői múlt? Az adminisztrátori precizitás? Mindegy is.
Később már nemcsak a saját emlékeiből táplálkoztak a művei. Írt mindenfélét, ami csak felbukkant a fantáziájában. Rövid, humoros sztorikat, krimiszerű történeteket, néha még sci-fi jellegű szösszenetekkel is megpróbálkozott.
– Lehetséges, hogy én mindig is író voltam, csak eddig nem tudtam róla? – kérdezte magától egy ködös szombat estén, két pohár vermut között. Ekkor már szerette volna megméretni magát, legalábbis egy szűk olvasóközönség előtt, ezért néhány barátnőjének és hajdani kollégájának elküldte a blogja linkjét, és kíváncsian várta a fogadtatást.
Másnapra egy tucat olvasója lett, a következő héten pedig már húsznál is többen követték nyomon a munkálkodását. De aztán abbamaradt a közönség bővülése. Húsz-harminc ember mindig akadt, aki elolvasta egy-egy újabb írását, de a követőinek száma ezen a szinten megrekedt.
Hajni néni csöppet sem sajnálkozott ezen. „Elvégre kismillió blog létezik a világon, miért pont az enyém tűnne ki a tömegből?” – dünnyögte magában, és felbontott egy újabb üveg vermutot. Aztán csak írta, és írta az újabb történeteket, és lassan már egy évre előre megtelt a blogja az időzített bejegyzésekkel.
A gyér számú visszajelzéssel sem foglalkozott. Valahogy ódzkodott attól, hogy bármiféle polémiába bocsátkozzon a virtuális térben. Élénken élt az emlékezetében az az eset, amikor pár éve egy félig-meddig politikai kérdésben ártatlan véleményt nyilvánított a legnagyobb közösségi oldalon, mire netes hiénák sokasága vetette rá magát, és az minden volt, csak nem kellemes. Soha többé nem kívánt ilyen élményt magának.
Inkább lement egy újabb üveg vermutért. De a lift megint rossz volt. Tudta, hogy visszatérve meg kell másznia az emeleteket, pedig az orvos szigorúan eltiltotta ettől. Meg a biciklizéstől is. A marha. Mégis, mit csináljon az ember, amikor nem működik a felvonó? Hívja ki a tűzoltókat, létrával? Vagy szálljon fel angyalszárnyakon a lakásába?
És különben is, azt gondolja ez a tulok, hogy ő jókedvében biciklizik? Esetleg nem azért, mert a rokkantnyugdíjból nem telik bérletre sem? Na persze, amikor Józsi még élt, akkor volt értelme a biciklizésnek. Csodás kerékpártúrákat valósítottak meg kettesben, fantasztikus helyeket kerestek föl, istenieket szeretkeztek mindenféle erdei tisztásokon és más magányos helyeken, egyszer még egy kilátó tetején is. De Józsi meghalt, és vele együtt elmúlt minden testi vágy is. És ennek már majdnem tíz éve…
Amikor Hajni néni visszatért a közértből, elhatározta, hogy ma Józsiról fog írni. Minden emlékét meg fogja örökíteni, ami csak erről a szeretetre méltó emberről szól, mindent megír a blogjában, ami csak eszébe jut.
No persze, mindez legfeljebb hónapok múltán fog megjelenni, hiszen előre kell időzíteni a posztokat – gondolta magában, miközben földöntúli kínok közepette küzdötte fel magát a lépcsőn, a nagy szatyorral. De hát nem mindegy? Józsi is rég halott már, olvasó is alig, tökéletesen lényegtelen minden.
A következő tavaszon különös dolog történt. Egy híres televíziós műsorvezető valahogy rátalált az egyik írására, és megosztotta a saját Facebook-oldalán, plusz még kedves bevezetőt is mellékelt hozzá. Innentől az eseményeknek nem lehetett gátat szabni. Hajni néni heteken belül olyan népszerű lett, hogy már ezres, rövidesen pedig tízezres nagyságrendben olvasták a műveit.
A blogján elképesztően megnőtt a forgalom. Egy-egy újabb posztja alatt százszámra sorakoztak a hozzászólások, bár a szerző egyikre sem válaszolt. De ha lehet, ez csak fokozta a népszerűségét. A rajongói találgatni kezdtek, hogy vajon ki lehet ez az írónő. Egyáltalán biztos, hogy nő? Vagy talán egy ismert férfi szerző ír álnév alatt, és magában jót kuncog az olvasók válogatott elméletein és megfejtési próbálkozásain?
Senki sem tudja, hogy hogyan, de az egyik rajongónak sikerült felfednie Hajni néni kilétét, sőt még a lakcímét is megszerezte. Egy tucatnyi olvasó összeállt, és egy nyári délutánon felkeresték a titokzatos művészt, egy nagy csokor virággal. Azonban hiába csöngettek be hozzá, senki nem nyitott ajtót. Jobb híján lementek a kapu elé, és a nagy csokor virággal „megkoszorúzták” a művésznő biciklijét, amely a vaskorláthoz láncolva álldogált, a kormányán aprócska névtáblával. Hajni néni ekkor már hónapok óta halott volt.