Az első este, amit Annabellel tölthettem Öreg-hegyen, számomra örök emlék marad. És nem feltétlenül azért, mert vacsora közben hosszan áradozott a főztömről. Bár az tény, hogy akkoriban már nem is emlékeztem rá, mikor dicsérte meg utoljára nő a különleges ragumat.
Számomra az izgalmak csak azután következtek, amikor Annabel a vacsora után befeküdt a nagy, rusztikus ágyba, és pillanatok alatt elaludt. Levetkőztem, és beleereszkedtem a dézsába, az ő fürdővizébe. Teljesen gyanútlanul. Hiszen egy efféle tevékenység még Öreg-hegyen sem számított a kuriózumok közé.
De mégis, egyszerre úgy éreztem, hogy ez valamiért rendkívül erotikus élmény. Pillanatok alatt elborították az agyamat mindenféle érzéki gondolatok. Az a tudat, hogy most abban a vízben ejtőzöm, amelyik alig negyed órácskával korábban még az ő meztelen testét ölelte körül, elementáris erővel hatott rám. Lelki szemeim előtt megjelent az alakjának lepedőre vetített sziluettje, és sokáig úgy éreztem, ilyen lehet a mennyország.
Nem tudtam megmagyarázni magamnak, de nem is akartam. Behunytam a szemem, és megpróbáltam minden pillanatát kiélvezni annak az élménynek, amelyik egyszerre volt izgalom és megnyugvás, pihentető ernyedtség és rég nem tapasztalt vágy, minden gátlástól mentes öröm.
Végül persze kihűlt a víz, én meg kikászálódtam a dézsából, aztán csöndben elvonultam a kamrába, felakasztottam két szemközti szögre a függőágyamat, és beleheveredtem. De még sokáig nem jött álom a szememre, csak bámultam a kamra aprócska ablaka előtt elvonuló teliholdat.
Ekkor ért utol a szégyenérzet és valami furcsa bűntudat. Nem tudtam eldönteni, hogy szánalmasnak kell-e minősítenem mindazt, amit az imént éreztem, vagy fogadjam el természetesnek, és inkább örüljek annak, hogy mintha kezdene visszatérni a rég elveszettnek hitt férfierőm.
Nem sikerült dűlőre jutnom, bármennyire is próbáltam legalább magammal őszintének lenni. A telihold is csak egykedvűen bámult be az ablakon, Öreg-hegy varázslatos csöndje pedig végképp nem óhajtott állást foglalni. Töprenkedő agyamat így hát végül egy gyors rohammal elfoglalta az álom.
Másnap korán keltem. Szinte lábujjhegyen tevékenykedve előkészítettem a reggelizés szertartását egy kiváló omletthez. Annabel, mint egy Öreg-hegyhez máris tökéletesen alkalmazkodó vendég, pontosan akkor kezdett ébredezni, amikor már az összes előkészülettel végeztem.
– Neked aztán tényleg nem kell rádió az ébredéshez – jegyezte meg incselkedve, kócos hajjal pislogva a takaró alól, és csak ekkor fogtam fel, hogy ő egyáltalán nincs tudatában annak, miszerint mi ketten az éjjel nem egy ágyban aludtunk, én nem mellőle bújtam ki reggelit készíteni.
– Lassan kezdem azt hinni, hogy valamelyik rádiótársaság beépített embere vagy – feleltem lazán, legalábbis ez volt az eredeti szándékom, de aztán így folytattam: – Mondd, miért lovagolsz ilyen állhatatosan ezen a rádiós témán? Tényleg ennyire hiányoznak a hírek? Aztán mit akarsz tudni? Hogy éppen milyen fejlemények vannak a Monica Lewinsky-ügyben?
Mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor az ember legszívesebben visszaszívná a meggondolatlanul kiejtett szavait. Hát én is így voltam ezzel az első közös reggelünknek eme feledhető pillanatában. Gyorsan elkezdtem felverni a tojásokat, hátat fordítottam Annabelnek, és közben odabenn kíméletlenül ostoroztam magamat:
„Most ezt miért kellett, te ökör? Monica Lewinsky? Meg állhatatos lovaglás? Ezeket bírtad mondani? Te normális vagy amúgy? Nem pont azt fogadtad meg, hogy még a látszatát is el fogod kerülni a hasonló célzásoknak? És állítólag író lennél, vagy mifene, te tulokagyú! A szavak a munkaeszközeid! Ennyire bírsz bánni velük? De azért egy új regény megírására jöttél fel Öreg-hegyre? Hát nagy siker lesz az is nyilván, mint az előző! Idióta!”
Belső monológomnak az a közjáték vetett véget, hogy Annabel megállt mögöttem, vagy inkább félig mellettem, átölelte a derekamat, fejét a vállamra hajtotta, és abszolút közömbös hangon annyit kérdezett:
– Egy kis sajtot is reszelsz majd rá?
Nekem meg fogalmam sem volt, mit kellene egy ilyen helyzetben tenni. Éppen irgalmatlan módon leoltom magamat odabenn, erre a külvilág egyszer csak arról kezd szólni, hogy egy ragyogó fiatal hajadon gyakorlatilag nekem támasztja a testét, keze a derekamon, a mellét hozzám nyomja, félig ráhajtja a fejét a vállamra, itt áll egy szál pólóban, és szinte tudhatom, hogy nem visel alatta semmit.
Ehhez képest az, hogy a művelet végén reszelek-e sajtot az éppen átsülő omlettre… hát, hogy is mondjam… nem bírt relevanciával előttem, gasztronómiailag nem voltam túlkompenzált ezekben a pillanatokban.
Amilyen hirtelen okozta a kezelhetetlen helyzetet Annabel, ugyanúgy vetett neki véget, bár akaratlanul. Nagy lazaságában megbillentett egy öntöttvas edényt, amelyik a konyhapult szélén árválkodott, én pedig azonnal alányúltam (mármint az edénynek), megakadályozván, hogy Annabel lábára essen.
– Milyen jók a reflexeid! – jegyezte meg őszinte ámulattal, és én duplán hálás voltam neki. Véget vetett egy olyan szituációnak, amelyikkel nem tudtam mit kezdeni, plusz még meg is dicsért. Bár a későbbiekben rá kellett ébrednem, hogy az ő patikamérlegen adagolt elismerő szavai mind egy irányba mutatnak, éppen egy olyan irányba, ahová én még csak véletlenül sem szándékoztam elindulni.
Ám ott még nem tartottunk. Még csak az első közös reggelinket költöttük el, aminek során visszatért egy korábbi témához, és újra csak a véremet szívta:
– Még mindig nem értem, miért érzed szükségét, hogy a polgárháború idején játszódó regényeidhez korabeli miliőt teremts magad köré. Teszem azt, ha a sci-fi műfajában utaznál, akkor fel kellene költöznöd a Mir űrállomásra? Vagy ha fantasyt írnál, akkor egy időre le kellene telepedned egy nem létező bolygón?
Reggeli után pedig nemcsak a házikóm feltérképezését folytatta, hanem a fenti témával kapcsolatos incselkedést is, mivel a könyvespolcomon eljutott addig a szakaszig, ahol a magnókazettáimat és a diktafonomat tároltam.
– Hát ezek meg micsodák? Le vagyok maradva, és már ilyesmik is léteztek a polgárháború idején?
– Az ötleteimet szoktam szalagra mondani – magyaráztam.
– Pedig már azt hittem, hogy Lee tábornok haditerveit tartalmazzák ezek a kazetták.
Megbűvölve bámultam rá, és onnan tudtam, hogy ezt semennyire sem sikerült palástolnom, hogy egyszer csak nekem szegezte a kérdést:
– Na, mi az? Miért nézel ilyen furcsán?
– Egyszerre két nőt juttattál eszembe – válaszoltam, meglehetősen fátyolos hangon. Aztán megköszörültem a torkom, és próbáltam könnyed, csevegő modorban folytatni: – Emily volt az, aki hozzád hasonlóan ellenállhatatlan humorral rendelkezett. Viszont nem volt egy klasszikus szépség, ha finom akarok lenni. Grace viszont az volt. De hiába próbált nagyon édes arcocskával roppant vicceseket mondani, sosem sikerült neki, akárhogy is igyekezett.
Annabel különös mosollyal tekintett rám:
– Tehát, ha jól értem, akkor most felfedezted, hogy egyesül bennem két régi csajod?
– Ebből a szempontból… akár… így is mondhatjuk… – dadogtam szánalmasan, és közben újra csak szerettem volna nekifutásból tökön rúgni magamat. És nem azért, mert már maga a „csajod” kifejezés is furcsán hatott számomra, az „egyesül bennem”-ről nem is beszélve. Hanem mert megint úgy nyilatkoztam meg, amivel kapcsolatban borítékolható volt az olyasfajta riposzt, amely csakis kényelmetlen szituációt eredményezhetett, és ezt látnom kellett volna előre.
Szerencsére Annabel megkegyelmezett, és visszafordult a könyvespolc felé, ahol a kazettás dobozomat tároltam, és elkezdte felolvasni a címkéket:
– Elfogadás, Bizalom, Magány, Ellenszenv, Megbocsátás, Vigasz, Álmodozás… Mik ezek?
– Címkék.
– Jó, azt látom, de mi az értelmük? – kotorászott tovább. – Remény, Emlékezés, Filozofikus, Humor, Lelkiismeret, Halál… Nagyon érdekelne, hogy ezeken a kazettákon mi szerepel, és főleg hogyan használod fel őket? Elvégre azért jöttem ide veled, hogy taníts, nem igaz?
Leheveredtem az egyik fotelbe, szerfölött megkönnyebbülve, mert úgy éreztem, ez egy olyan terület, ahonnan nem tévedhetünk a számomra tiltott zónába. Keresztbe raktam a lábaimat, és elkezdtem mesélni:
– Szerintem most már tudod, hogy én egy régivágású író vagyok. Jegyzetfüzet, golyóstoll, írógép. És igen, diktafon és kazetták is. Van az úgy, hogy az emberrel elszaladnak a gondolatai, és nincs idő jegyzetelni. Tollbamondani meg pláne nincs kinek itt, Öreg-hegyen. Erre jó a diktafon. Ahogy már említetted, árulnak hozzá elemet a városban. És amikor az ember kinyit egy üveg jóféle bort, belebámul a kandalló tüzébe, aztán hagyja, hogy ráboruljon Öreg-hegy csöndje, hát sűrűn támadnak olyan gondolatai, eszébe jutnak olyan szófordulatok, mondatok, akár egész bekezdések, amelyek megörökítésre érdemesek.
– De ennyi kazettán…?
– Logisztikai kérdés az egész. Most képzeld el, hogy minden frissen támadt gondolatomat egy darab hatvan perces kazettára kezdem el felmondani, sorban, egymás után. Aztán, ha betelik, akkor a következőre. Nincs ember, aki utólag kibogozná, melyik miről szól, melyik hova illene. Még így sem egyszerű a dolog, az előzetes szelektálás és felcímkézés után.
Hirtelen fellelkesült, odasietett hozzám, és leguggolt a fotelem mellé. A karomra fektette a karját, és szinte esdekelve kérte:
– Meghallgathatom a kazettáidat? Nagyon jó lenne, mert ki is jegyzetelném mindet! Füzetekbe, szépen rendszerezve! A te címkéid alapján! Na, milyen ötlet? Utána, ha keresnél valamit, csak fel kellene lapoznod a jegyzeteimet, és ott lenne minden!
Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy mitől pezsdülök fel jobban. Tetszett az indítványa is, de képtelen voltam elvonatkoztatni a látványtól. Ahogy rápillantottam, egy idő után nemcsak a lelkesedéstől ragyogó arcát láttam, hanem azt is, hogy az „alvós” pólója egyre feljebb csúszik a combjain, és csakhamar elém tárul a Vénusz-dombjára simuló bugyijának látványa is.
– Miért is ne? – nyögtem ki végül, és hiába hittem, hogy itt véget érnek a megpróbáltatások.
Annabel felpattant mellőlem, egy kicsit téblábolt a sűrű szövésű indián szőnyegen, majd az ablakhoz ment, és mindeközben felvillanyozva szónokolt:
– Persze, hogy semmi sincs véletlenül! Na ugye, hogy tudok neked segíteni! Én jegyzetelek, te írod az új regényedet, én közben tanulok, te is haladsz, én is haladok. Csodás lesz minden.
Az ablakpárkányra támasztotta a kezét, előrehajolt, látszólag azt figyelve, hogyan önti el a napfény a szemközti völgyet, de én akkor már pontosan tudtam, hogy ennek az egésznek semmi más értelme nincs, mint hogy az „alvós” pólója épp eléggé húzódjon fel a fenekéről, és én, aki éppen szemközt ülök a fotelben, kellően szemrevételezhessem azt a látványt, amelyik sokkal többet ígér annál, mint amikor a napfény elönti a szemközti völgyet.