Túlságos

Túl volt már mindenen, amikor ez történt. Két feleségen, két gyereken, két egzisztencián. Egyáltalán, úgy gondolta, hogy most, az ötvenötödik születésnapján jegyet váltott a szellemvasút igazán sötét alagútjai felé.

Az ötösre végződő születésnapok amúgy is veszélyesek. Olyankor azt gondolja az ember, hogy „na, mostantól közelebb vagyok a negyvenhez” (ötvenhez, hatvanhoz, hetvenhez, világvégéhez, örökléthez).

Csak ült a születésnapi asztalnál, nézett hülyén maga elé, aztán végigtekintett a barátain, akik mind voltak valakivel, egyikük sem volt egyedül, és elkezdte szép csöndesen temetni magát.

Nem haragudott senkire, a sorsra meg aztán pláne nem. Miért is kéne? Megadatott neki kétszer is, ami másnak talán egyszer sem. Két családja is akadt ezen a hosszú úton, kétszer kezdhette újra az életét, két fordulópont is akadt az évek alatt, amikor saját döntést hozhatott.

Nem akart szomorkodni. Örült, hogy itt vannak a barátai, és igazán szép születésnapot rendeztek neki. A mai világban már azt is nagyon meg kell becsülni, ha az embernek emlékeznek a születésnapjára.

Másnap volt a legnehezebb. Elmúlt az ünneplés, mindenki hazament, a torta maradéka is elfogyott, a szürke gondolatok viszont háznál maradtak, valahogy nem akaródzott eltakarodni egyiknek sem. Csak ültek a fejében, és mint valami szorgos kisdiákok, mindig jelentkezett valamelyik, csak hogy rájuk figyeljen az osztályfőnök.

Vége van, most már a csöndes elmúlás következik – ez járt egyre a fejében, ez töltötte ki a mindennapjait.

Amikor először hallotta meg azt a hangot – maga is meglepődött rajta – beleborzongott. Nem tudta, kihez beszél a nő, ez nem derült ki a villamoson, mindenesetre olyan élmény volt, amely az addigi katatón reggeli utazásokat egyszeriben vitális érdeklődéssel töltötte meg.

A hang tulajdonosa kellőképpen érdekfeszítő küllemmel is rendelkezett. Szőke, egyenes szálú haját minduntalan meglebegtette a huzat, amikor a villamos ajtót nyitott egy megállóban. Élénk tekintete mindenkor zavartalanul pásztázott végig az utazóközönségen. Formás lábakon álldogált a közepesen rövid szoknyájában, néha kivillantak csinos térdei.

Beleszeretett. Nehéz volt magának is bevallania, de ez volt a helyzet. És mivel nem volt mit vesztenie, egyszer – csak úgy, a semmiből és a semmire – meg is szólította.

Aznap több kávét és kapuccsínót ittak meg, mint amennyi orvosilag javallt lett volna. De összeismerkedtek, és ez volt a lényeg.

Egyre jobban tetszett neki minden ebben a nőben. Minden egyes együtt töltött perccel úgy érezte, hogy valami fantasztikus dolog történik vele, hiszen ez itt az az ember, akit neki teremtett a sors, és akivel kezdettől fogva együtt kellett volna lennie.

Nagyon izgult, szinte rettegett, amikor az első szeretkezésre sor került. Kár volt. Onnantól kezdve sokkal inkább úgy érezték mind a ketten, hogy ilyesmi csak a mesében létezik. „Hol bujkáltál eddig előlem?” – kérdezték egymástól a kezdeti egymásra találás felejthetetlen pillanataiban, de aztán már egyikük sem foglalkozott a miérttel meg a múlttal.

Ebben is közösek és egymáséi voltak. Soha nem foglalkoztak a múlttal. Soha nem foglalkoztak azzal, hogy miért csak most, miért így, miért ennyi év után. Együtt éltek. ÉLTEK. Néha, mint két tinédzser, szabadon fedezték fel egymás testét. Néha, mint két megvadult harmincas, őrültségeket csináltak. Néha, mint két nyugodt negyvenes, állták a világ felől irányukba záporozó bírálatot.

Csak egyféleképpen nem viselkedtek soha. Mint az ötvenesek, akiknek most már lassan az elmúlásra kellene készülniük, mert az lenne a szerfölött indokolt hozzáállás.

Szerették egymást, mint két ember, akik most tudták meg, hogy mi a szerelem, egymás ölelésében aludtak el, egymás tekintetében fürödtek, egymás kezét fogva járkáltak mindenhol, és kicsit sem érdekelte őket, hogy mit szól ehhez a világ.

Jól tették.