Amikor lekászálódtam a jakom nyergéből, valaki a közelben a nevemet kiáltozta, mégpedig igen harsány lelkesedéssel a hangjában. Ez komoly töprengésre késztetett, aminek a tárgyát az képezte, hogy vajon tömjem-e teli az illető pofáját hóval, avagy puritán egyszerűséggel csupán leüssem egy jól irányzott balhorog segítségével?
– Lesbie! Lesbie L. Lowkupec! Öreg harcos! Nem hiszek a szememnek!
Mackós testalkatú fickó cammogott felém sötétkék anorákban, s közeledtével hangereje és lelkesedése nőttön nőtt.
– Lesbie, derék cimbora! Hát te hogy kerülsz ide? Csak nem a nosztalgia hozott vissza egykori hőstetteid színhelyére?
A nagyobb bajt megelőzendő, nyomatékosan megkértem, hogy egykori hőstetteim színhelyeinek leltárszerű felsorolásától tartózkodjék.
– Mi az, már meg sem ismersz? – játszotta a sértődöttet, amire minden oka meg is volt, mert bár nagyon ismerős volt az arca, egyelőre nem sikerült emlékeimben azonosítanom.
– No várj csak, mindjárt segítek. Azt hiszem, elég, ha annyit mondok…
– Csak halkan, ha szabad kérnem – vágtam közbe gyorsan, attól tartva, hogy az asszociációhoz segítségül hívott szó a Guadalcanal–Burma–Okinawa–Mandzsúria csoportból kerül majd ki. Szerencsére eme félelmem alaptalannak bizonyult, a férfi egészen más helyszínt jelölt meg:
– Manchester, Old Trafford stadion, C szektor, ötödik sor. Na..? Na ki vagyok?… Ne mondd, hogy nem emlékszel!
– Jack? – rebegtem bizonytalanul.
– Úgy van! Telitalálat! Jack Pot, személyesen! – vidult fel ismét a nagy mackó, és mielőtt bármiféle ellenintézkedést tehettem volna, olyan szívélyesen ölelt a keblére, hogy csak úgy ropogtak a csontjaim. Ez az amatőr természetgyógyászati beavatkozás ugyan megviselte a testemet, a lelkem azonban ujjongott, egyrészt, mert elhárult hírszerzői mivoltom reklámozásának veszélye, másrészt pedig valóban örültem annak a körülménynek, hogy egy régi ismerőst üdvözölhetek itt, ezen az isten háta mögötti vidéken.
Jack Pottal néhány éve együtt jártunk United-meccsekre, amikor engem a sorsom egy bizonyos nőügy okán rövid időre Manchesterbe szólított. Ott kötöttem barátságot ezzel a joviális, morbid humorú, kedves fickóval, aki ellenállhatatlanul vonzódott a sportok és a szerencsejátékok világához. Ismerve ezen tulajdonságát, csöppet sem lepődtem meg, amikor az ölelkezésünkből kibontakozva rögtön kártyapaklit húzott elő az anorákja alól, s boszorkányos ügyességgel kezdte egyik kezéből a másikba pörgetni a lapokat:
– Nincs kedved egy pókerpartihoz, öregem?
– Nem, köszönöm, még tengernyi elintéznivalóm van – hárítottam el a szívélyes invitálást. – Egyébként mit keresel te egy himalájai kutatóúton? Csak nem a helyi sportéletet jöttél tanulmányozni? Vagy te lennél az expedíció bűvésze? – próbáltam ugratni, de kissé megbántódott:
– Én a matematika professzora vagyok, ha nem tudnád! Mit gondolsz, azok a fantasztikus totó- és lottóvariációk, amikkel annak idején traktáltalak, vajon kinek a csodálatos agyszüleményei? Apropó, totó! Nem tudod, mit játszott a United az Arsenallal? Épp az idénynyitó meccs előtt kellett elutaznom, a kajmánodui reptéren pedig azok a mafla alkalmazottak még azt sem tudták, hogy egyáltalán létezik ilyen rangadó! Komolyan mondom, kár volt ennek a gyarmatnak visszaadnunk a függetlenséget. Úgy vettem észre, teljesen elidegenedtek Londontól.
– Sajnos nem áll módomban számodra információval szolgálni a mérkőzésről, ugyanis én a Yakwaii-szigetekről…
– Na, mondhatom, szép kis hírszerző vagy, Lesbie-kém! – vágott közbe méltatlankodva.
– Ezt ne forszírozd, Jack, az isten áldjon meg, két perce sincs, hogy erre kértelek! És ha már mindenképpen becézni akarsz, azt lehetőleg ne a „Lesbie-kém” formula alkalmazásával tedd! – könyörögtem neki elkeseredve. – Egyébként matematikusi minőséged sem magyarázza meg az ittlétedet. Mit számolsz te itt egyáltalán? Összeadod a hegycsúcsok számát, és kivonod belőle a völgyekét?
– Nem gúnyolódnál így, pajtás, ha tudnád, mennyi pénzt ajánlott fel nekem ez a titokzatos némber, ez a bizonyos Miss Tikush az expedícióban való részvételemért! Esküszöm neked, Lesbie, annyiért nemhogy bűvész, ahogy az előbb céloztál rá, de még jakcsutakoló is lennék bármilyen tudóscsoport mellett!
– Apropó, Miss Tikush! Hol találom a hölgyet? Szeretnék jelentkezni nála.
– Vele csak néhány nap múlva találkozhatsz, állítólag majd Khlumpa kolostorában fog csatlakozni hozzánk. Addig egy tagbaszakadt norvég fickó vezeti az expedíciót, őt keresd… No de most már mennem kell, mert lassan elvonási tünetek jelentkeznek rajtam. Pókerpartner után kell néznem. Tudniillik már tizenhárom órája nem kártyáztam – tájékoztatott olyan hangon, mintha legalábbis súlyos szívpanaszairól számolna be éppen.
Békésen elváltunk tehát, és én is elindultam a dolgom után, nevezetesen, hogy jelentkezzem az expedíció vezetőjénél. Tudóstársaim kis csoportjára lettem figyelmes, akik tőlem nem messze beszélgettek. Gondoltam, útbaigazítást kérek tőlük. Két bájos ifjú hölgy, valamint egy hasonlóképpen ifjú, de igen kevéssé bájos úr alkották a triót. Közéjük léptem hát, hogy rövid időre feljavítsam a team férfiszépségre vonatkozó mutatóinak átlagát.
– Elnézést, hölgyeim és uram, merre találom az expedíció vezetőjét?
– Ember, maga talán a piaci légytől származik? – dorgált meg válasz helyett az ijesztően randa fickó. – Mert hogy legalább olyan szemtelen. Nem lenne illendő előbb bemutatkoznia?
Egyelőre éppen ezt szerettem volna megúszni, de nagyhangú kollégám nem hagyott rá esélyt. Úgy tűnt, a legkevésbé sem méltányolja a sárm-index feljavítására tett erőfeszítéseimet. Mellesleg nem értettem, miért példálózik pont a darwini fajelmélettel, amikor róla aztán igazán lerítt, hogy a majomtól származik.
– Elnézést a modortalanságért. A nevem Lesbie L. Lowkupec, szakterületem a rovartan – motyogtam, ügyelve arra, hogy ne legyenek egészen érthetőek a szavaim.
– Kukkole Menjeninnen, csillagász, Finnországból – nyújtotta a kezét a tejfelszőke szépség.
– Puja Balganaiva, parapszichológus, Moszkvából – rebegte szendén a gesztenyebarna hajú leányzó.
– Zoran Gutanovics, jugoszláv antropológus – zárta a sort a férfi. – Nos, jól hallottam, a vezetőnket keresi? Az előbb még itt volt. Aztán úgy tett, mint aki nem is a majomtól, hanem a szürke szamártól származik. Eltűnt a ködben.
– Várjon egy percet, mindjárt segítek – vigasztalt meg Puja Balganaiva, ez a szinte gyereklány kinézetű parapszichológus, majd lehunyta bogárfekete szemeit, középső ujjait a halántékához illesztette, néhány másodpercig erősen koncentrált, majd megfordult, és előrenyújtotta mutatóujját: – Arra keresse!
Megköszöntem a szíves betájolást, és elindultam a jelzett irányba. Nemsokára megpillantottam egy hatalmas termetű férfit, amint a sátorveréssel foglalatoskodó serpák között lépdelve ordítva és kézzel-lábbal mutogatva osztogatta a parancsait. Láthatóan nem beszélte a kisegítő személyzet nyelvét, így a kommunikációs akadályokat időnként egy-egy nyaklevessel vélte áthidalhatónak. Az élet mindazonáltal őt igazolta, mert ilyen jellegű megmozdulásai után a serpák klasszisokkal nagyobb megértést tanúsítottak és nagyságrendekkel gyorsabban tevékenykedtek.
– Üdvözlöm, Lesbie L. Lowkupec vagyok.
– Aggyisten! Mi kéne? – fordult hozzám láthatólag bosszúsan, amiért megzavarják a beosztottjai leteremtése közepette.
Ez a három szó elegendőnek bizonyult, hogy azt a benyomást keltse bennem: kiejtőjük angoltudását és műveltségét valószínűleg nem Oxfordban pallérozták. Mellesleg ezúttal nekem lett volna okom a piaci legyet szóba hozni, de valahogy nem vitt rá a lélek, hogy mindenféle sejtelmes utalásokat tegyek a nagydarab fickó származására vagy felmenőire.
– Gondoltam, jelentkeznék az expedíció vezetőjénél – rebegtem félszegen. – Maga lenne az?
– A vónák. A nevem Stramm Tockostad, hegyi vezető vagyok Norvégiába.
– Norvégiában? – csodálkoztam. – De hiszen ott csupán kétezer méteres hegyek vannak!
– Dógoztam én mán az Alpokba is, meg Csillébe az Andokba, a mán csak elég magas, ugyi? – érdeklődött megbántva. – No de mán rajtam túl vagyunk, most kend jön. Maga miféle szerzet?
– Entomológus vagyok.
– Hát a meg mi a rosseb?
– Egyszerűbben kifejezve: bogarász.
– Oszt hun van itten bogár? Hacsak nem ezeknek a rusnya jakoknak a tetvei miatt hítták ide – osztotta meg velem tudományos feltételezését, aztán olyan dörgedelmes hahotát vágott ki saját gyenge poénja nyomán, hogy a hegyek is rémülten visszhangozták a kőomlás előidézésére is alkalmas röhögést. – No, eriggyen a sátrába, oszt cihelődjön le. Könnyen megismeri a sátrat, mer egy akkora magas holland fószer a lakótársa, hogy még ülve is kinyomja a feje a ponyvát! – tájékoztatott szívélyesen, majd egy jókora hátbaveréssel utamra bocsátott.
Azt hiszem, ha ebben a percben netán félrenyeltem volna valamit, a hegyi vezető barátságos gesztusa nyomán rögvest kiköhögtem volna. Mindazonáltal útbaigazítása hasznosnak bizonyult, mert pillanatok alatt sikerült megtalálnom azt a sátrat, amelyiknek a tetején domború kitüremkedés éktelenkedett.