Baskír és Mario reggel elindultak az Orgil-birtok felé egy társzekéren. Az olasz fiú a bakon ült, és a jármű elé fogott lovát noszogatta, az öreg Tanító pedig kiterülve hevert a szekéren, egy szál ágyékkötőben, hogy a felkelő Nap energiáját minél nagyobb felületen szívhassa be a teste.
Sokáig nem beszélgettek egymással. Legfőképp azért nem, mert Mario éppen megint duzzogott, és mély hallgatásba burkolózott. Végtelenül unta már a mellőzöttséget. Haszontalannak érezte magát, és nem értette, miért kellett őt már megint eltávolítani az események sűrűjéből.
Amikor Baskír közölte vele, hogy indulniuk kell vidékre, és kocsisként számít rá az úton, akkor akadt el a szava. De talán jobb is volt így, mert első haragjában olyasmit mondott volna az öreg Tanítónak, amit az biztosan nem érdemelt meg.
Baskír persze próbálta vigasztalni, hogy ne érezze magát kirekesztettnek, mert a mai nap igen emlékezetes lesz számára, dacára annak, hogy az események a fővárostól távolabb fognak megtörténni, de Marióra már nem hatottak ezek a zengzetes szólamok. Egyenesen torkig volt velük.
Miért mindig őt rázzák le? Miért mindig őt küldik odébb? Ő miért nem vehetett részt például a szurdoki csatában? Hiszen ő volna a Sebezhetetlen, nem igaz? Aztán miért neki kellett a két kimosott agyú kölköt a borászhoz fuvaroznia? Miért pont neki nem jutott semmiféle szerep az Arénában? És ma délután miért nem lehet ott? Hiszen megint óriási esemény ígérkezik a stadionban, még talán nagyobb is, mint az olimpia zárónapján! És egyáltalán: ezek az ütődöttek miért nem akarják kihasználni az ő régi és új, rendkívüli képességeit? Ezzel a tudással tényleg csak taxisofőrnek látják alkalmasnak?
Egyetlen dologgal vigasztalhatta magát: ma újra együtt lehet a kedvesével, és ez most mindennél többet jelentett számára.
Mario nem láthatta, de Baskír ekkor fölemelkedett a rakfelületen, és törökülésbe helyezkedve elkezdett erősen figyelni. A menetirány szerinti bal oldalra fordította a fejét, és minden érzékszervét kihegyezve koncentrált hosszú percekig. Aztán előreszólt az olasz fiúnak:
– Csapj oda a lovadnak, túl lassan haladunk.
Azt meg az öreg Tanító nem láthatta, hogy Mario arcán ekkor gúnyos mosoly jelent meg. Na tessék, hát tényleg csak taxisofőrnek jó, itt a fényes bizonyíték! Oké, gyorsítsunk! Ahogy a kedves utas parancsolja! Sebaj, legalább annál is hamarabb láthatja Emmát, mint gondolta volna.
Éppen elhagyták a Szomjas Vándor nevű út menti fogadót, és az olasz fiú tudta, hogy most már nincs messze az Orgil-birtok. (Vagyis az iskola, ahogy újabban nevezték az épületegyüttest a guzeliánusok.) De azért újra odacsapott a lovának, nehogy eszébe jusson ellankadni a táv utolsó szakaszán.
Hamarosan bekanyarodtak a főbejárat elé. Ekkorra már Baskír is rendezte az öltözékét, mert nem szerette volna megbotránkoztatni az iskola egyetlen növendékét vagy alkalmazottját sem. Lekászálódott a társzekérről, aztán Mario után kiáltott:
– Hova ilyen nagy lelkesedéssel?
Az olasz fiú értetlenül fordult hátra a bejárattól:
– Hát Emmához! Hova máshova sietnék? – Aztán minden sértődöttségét gúnyba csomagolta, és hozzávágta az öregemberhez: – Én már leérettségiztem a Föld nevű bolygón, és nincs túl nagy kedvem hozzá, hogy egy másik égitesten újrakezdjem az elemi iskolát, húszévesen. Kicsit kilógnék a tanítványaid közül. Rám tehát ne számíts, amikor becsengetnek az első tanórára.
Baskír a dacos monológ végére pont odaért a fiúhoz. Megállt vele szemben, megragadta az alkarját, és mélyen a szemébe nézett:
– Márpedig nagyon is számítok rád, nem is olyan soká. Ezért arra kérlek, hogy túlságosan ne merülj bele Emmával semmibe. És mindvégig legyen a kezed ügyében a kardod. Hamarosan szükség lehet minden rendkívüli képességedre.
Azzal faképnél hagyta Mariót, aki még akkor is ott állt a bejárat előtt, földbe gyökerezett lábakkal, amikor Emma leért hozzá az emeletről, és jobbról-balról az arcát csókolgatva ünnepelte lelkesen a megérkezését. De csak egy darabig.
– Há mi lel tégedet, édes lelkem? – hagyott fel a lány a hasztalannak tűnő puszilkodással. – Mikó megláttam, hogy meggyüttetek a szekérrel, úgy rohantam lefele, hogy majd a lábamat törtem a lépcsőn, oszt akkó csak ádogálsz itten, bámúva a messzeségbe, mint valami bamba tulok?
Az olasz fiú, mint aki most ébredt egy különös álomból, riadtan pislogott a szerelmére, és egyre csak azt motyogta:
– Baskír az előbb mondott nekem valamit.
– Na oszt akkó mi van? – értetlenkedett Emma. – Eddig nem tuttad, hogy beszéni is tud? Azé vagy így elámúva?
– Csakhogy volt a mondandójában valami érdekes célzás, ami arra utalt, hogy akár veszélyben is lehetünk – pásztázta a környéket gyanakodva Mario.
– Na, pont errül akarnák én is beszéni véled, meg még rengeteg furcsaságrul, úgyhogy mennyünk is főfele a szobánkba – ragadta karon kedvesét a lány, és kisvártatva úgy húzta fel a lépcsőn Mariót, mintha csak egy gurulós bőrönd lenne, bár ezt a hasonlatot Emma nyilvánvalóan sem nem értené, sem nem díjazná.