Kicsi gyerekkoromban szentül hittem, hogy az égig tudja felrúgni a labdát. Hiszen láttam egy csomószor. A nagyobb fiúk persze nevettek rajtam, és próbálták megmagyarázni, olyan nincsen, ők már felső tagozatosok, és a fizika törvényszerűségeit senki nem győzheti le.
Bolondok.
Az öregasszonyok arcát sem felejtem el. A ház előtt ültek, tanakodtak valamin, ami nyilván fontos lehetett, majd amikor megjelentem, egyszer csak megszólítottak:
– Hogy van a papa? Régen láttuk.
– Már meghalt – mondtam én, részvétlenül és közömbösen, csupa olyan hangon, amelyek olyanoknak járnak ki, akik soha nem fogják megtudni, pláne megérteni, hogy az én apukám az égbe tudta rúgni a labdát.
Az öregasszonyok sopánkodni kezdtek, én meg lépdeltem tovább felfelé a lépcsőn, és csakhamar eltűntem előlük. Ne is lássanak. Nem mondok semmi többet.
Aztán már csak egyre terjedt és győzött bennem az az érzés, hogy az Apukám ezt a földi játékot nagyon jól csinálta.
Sokan kedvelték, sokan elsiratták, nagy veszteségnek élték meg, amikor elment, és itt maradtunk mi, akiket igazán és tényleg szívből szeretett.
A mai napig látom a háta görnyedését, a tétova mozdulatait, az ott felejtett botjait. De én nem csak az öreg apámat ismerem, én még azt is tudom, milyen volt vele gyerekként játszani. Azt is tudom, milyen volt a nagy gallérú színes ingjében, a meccsre menő villamoson, a Nagyerdő hétvégi hűvösében, a játszótér zsivajában és az anyám mosolyában.
És azt is tudom, hogy fel tudta rúgni az égig a focilabdát.
Apám! Itt maradtál velem.