Hajók Bécs felé

Györke nagypapám és Györke nagymamám egy nagyon hangulatos bérleményben laktak Nagy-Budapest székesfővárosban. A Duna-parttól nem messze, a Ferencváros szívében, egy gangos bérházban volt a lakás. Az egy nagyon kalandos ház volt, ezt mi mindannyian, Györke-unokák tanúsítani tudjuk, akik ott nyaraltunk többször is. Például én is a húgommal, és ott történt meg, hogy kicsavartam a karját. Amely emléktől még ma is elönti a szememet a könny, ha visszagondolok rá. Még szerencse, hogy nem túl sűrűn szokott eszembe jutni.

Az ötödik emeletről, ahol a nagyszüleim laktak, jól rá lehetett látni az egész házra, a kedves kis udvarra a porolóval, ahol például „A Két Holovácz”-típusú gyakorlatokat lehetett végezni. És nyár éjszakákon megkapó hangulatú volt, hogy odafönn a csillagos ég, minden lakásból a Táncdalfesztivál hangjai szűrődtek ki a televíziós készülékekből, Kovács Kati fennhangon biztosította az egész országot arról, hogy ő nem lesz soha valamely ismeretlen személynek a játékszere, közben meg a Duna illatát hordozta a szél a Ferencvárosban.

Na, ekkor csavartam ki én a húgom karját.

Nem emlékszem már, hogy mit játszottunk. Vagy mit „játszottunk”. Csavargattam a karját kedvtelve, és élveztem azt a rohadék előnyt, hogy az Öregúr engem teremtett az erősebbnek, tehát én vagyok a főnök. Közben pedig a húgom már régóta sírt. Csak én ezt nem hallottam. Mert nem is lehetett hallani. A fájdalomnak és a sírásnak azon a fokán szenvedett éppen, amikor az emberből még nem jön ki a hang, de már készül rá, hogy egyszer csak felüvöltsön, momentán azonban annyira, de annyira fáj neki minden, hogy még a lehelete is bennszakadt.

Most is kicsordul a könnyem, ahogy leírom. Ezzel büntetett meg az Isten, hogy nekem fájjon örökké, amikor csak az eszembe jut.

Nagyikáék nem csináltak nagy palávert, amikor kitört a balhé. Nagypapám csak annyit mondott nekem: „Vedd fel a cipődet!”. Ő meg komótosan felcsatolta a műlábát, aztán felhúzta rá a nadrágot, és elindultunk. Fogalmam sem volt, hogy hova. Végigmentünk a gangon az ötödiken, aztán le a lépcsőházban a negyedikre, utána meg végig a negyedik emeleti gangon, a liftig. Aztán le a földszintre, ki az utcára, a Duna-part felé. És nagyapám nem szólt egy árva szót sem.

Amikor odaértünk a parkba, én már szipogtam. Nem sírtam, mert azt undorítónak éreztem volna. Mintha meg akarnám úszni a büntetést, amiről még nem tudtam, hogy mi lesz, de mindenképpen megérdemlem, ezt tisztán éreztem.

Nagy sokára leültünk egy padra a Duna-parton. Ma is emlékszem az apró sóderrel felszórt sétányra. Meg a hajóra, amelyik nagyon lassan, méltóságteljesen úszott felfelé előttünk, a Margitsziget és Bécs irányába.

Nagyapám nem szólt egy árva büdös mukkot sem. Csak néztük a hajókat. Nem tudom, meddig. Soha életemben nem éreztem olyan kínosnak a csendet és a nyugalmat, mint akkor. Soha utána, egyetlen egyszer sem.

Aztán nagy sokára megszólalt a nagyapám. Csöndesen, de határozottan.
– Ugye, tudod, hogy a kislányokat nem bántjuk?

Nem tudtam megszólalni. Nagyon-nagyon szerettem volna egy rövidke szót kinyögni, akármit, ami odaillő, mondjuk azt, hogy „tudom”, vagy „persze”, vagy bármit, de nem voltam képes rá, mert feloldódott a gombóc a torkomban, és csak bőgtem, bőgtem rendületlenül.

Nagyapám továbbra sem szólt semmit. Csak nézte csöndben a hajókat. Aztán, amikor elapadtak a könnyeim, és befejeztem végre a bőgést, akkor felállt a padról, és intett, hogy hazamegyünk.

És megfogta a kezemet. Úgy mentünk haza. Szó nélkül. Mint két férfi, akik tudják, hogy a kislányokat nem bántjuk.