Még nem voltam hatéves, amikor korengedéllyel az általános iskola első osztályába léphettem. Ugyanis szeptemberi gyerek vagyok. Már emiatt is büszke voltam magamra, ez az érzemény pedig később egyre fokozódott, midőn lassacskán megtanultam írni, továbbá kaptam egy gyönyörűséges, cipzáros, bordó műbőr kulcstartót, mivel kulcsos gyerek is voltam.
Ez utóbbi két tény összekombinálásából hamarosan adódott egy kis probléma, melynek nyomán a következő párbeszéd zajlott le jó Atyám és köztem:
– Kisfiam, jól látom, hogy a lakcímünket golyóstollal ráírtad az új kulcstartódra?
– Igen!
– És miért csináltad ezt?
– Mert már tudok írni!
– Nem úgy értettem, hanem… mi volt ezzel a célod?
– Hát az, hogy ha véletlenül elhagynám a kulcsomat, akkor aki megtalálja, az tudja, hogy hova kell elhozni.
– Aham… Szerfölött érdekes elképzelés…
Ezek után Apám bevonult a fürdőszobába, és adatvédelmi indíttatásból mintegy negyed órán keresztül súrolgatta a csudálatos, bordó műbőr kulcstartót, és ma már le merném fogadni, hogy közben az járt a fejében: talán azon a varázslatos decemberi éjszakán érdemesebb lett volna egy kevésbé hülye gyereket csinálni.