A reggeli csúcsidőben igénybe vettem a DKV azon szolgáltatását, amelyet a cég a maga szerény módján egyszerűen csak „Kettes villamos” néven tüntet fel a menetrendben, pedig az igazi neve valami olyasmi kellene legyen, miszerint „Szociográfiai kalandok a cívisvárosban, avagy hogyan kerüljünk minél közelebb a lehető legtöbb embertársunkhoz”. Aki azt terjeszti, hogy ezen utazások során senkit nem érhet semmiféle örömteli élmény, az hazudik.
A Dózsa György utcánál szállt fel a bácsi. Kissé hajlott hátú, markáns arcú, kék dzsekis, hetven körüli nyugdíjas. Szétnézett bávatagon, de tudta jól, hogy úgysem fogja átadni neki a helyét senki. Így aztán megállapodott a központi kapaszkodónál, és megbékélt a sorssal, ami a mai reggelen ezt mérte rá. Ráncok barázdálták az arcát, de azért látszott rajta, hogy fiatalabb korában nagykanállal vette ki a részét abból, ami neki járt. Ha filmrendező lennék, és szereplőt kellene keresnem a Kujon bácsi nevű figurához, hát biztos meghívnám egy válogatásra.
A fiatal hölgy laptoptáskát lógatott a kezében, de aki ránézett, egész biztos nem számítástechnikai képleteket forgatott a fejében. Olyan dekoltázsa volt, hogy az is megfázott, aki látta. Mindehhez megfelelő méretű keblekkel rendelkezett, sőt a szigorú szemlélő azt mondta volna, itt legalább kétszeres a túlbiztosítás.
A laptoptáskás hölgy le akart szállni a Kálvin téren, de nem vette figyelembe, hogy a kettes viszonylat a kanyarokban néha rángathat. Így aztán az ajtó felé somfordálása közben egyenesen beleesett Kujon bácsi karjaiba.
„Bocsánat” – közölte zavartan mosolyogva, pedig maga is láthatta, hogy Kujon bácsit csöppet sem zsenírozza ez az aprócska közjáték.
Nem bizony. Kujon bácsi az első ijedtségtől eltekintve, ami gyakorlatilag egy nanoszekundumig tartott, meglepő empátiával és pajkos együttérzéssel vette tudomásul a történteket. Nem kapkodott a vészjelző után, nem kiáltott rendőrért, nem kereste az ellenőröket… inkább csak úgy megvolt magának, sűrűn pislogva két tekintélyes mell között, a fejét nem forgatva.
A laptoptáskás hölgy elpirult, aztán kibontakozott az akaratlan együttlétből, mert annak a híve volt, hogy az ember csak azzal legyen úgy, mint két kicsi legó, akit ismer is. De azért látszott rajta, hogy pontosan tudja: világraszóló örömöt okozott egy aranyos öregúrnak.
Kujon bácsi nem mert a leszálló laptoptáskás hölgy után nézni. De az arca ragyogott, és már biztos fogalmazgatta magában, hogyan is fogja ezt az egész kalandot előadni este a haveroknak, amikor lemegy sakkozni a Makk Hetesbe. Egészen a Városházáig kellett utaznunk, mire Kujon bácsi kissé lehunyta a szemét, és halványan el is mosolyodott.
Én persze egész végig mosolyogtam, de engem nem figyelt senki.