Sok-sok évvel ezelőtt érettségi találkozón vettem részt, amelyet a Hajdúsági Étteremben tartottunk. (Népszerű nevén: Gödör.) A nem debreceniek kedvéért mondom, hogy a Gödör a Csokonai Színház szomszédságában található.
Azon a szép májusi estén, úgy éjféltájt kihaladtam a pulthoz a különteremből, hogy pénzügyi megbízottként rendezzem a közös számlánkat. Egy idős pincér törölgette a poharakat unottan, és csak akkor villanyozódott fel, amikor kivirítottam elé a suskát. Miközben megszámolta, kedélyesen elbeszélgettünk mindenféléről. Például olyasmikről, miszerint gyakran megesik-e érettségi találkozók alkalmával, hogy a résztvevők végül összekapnak a számlán.
A diskurzus egy pontján az öreg pincér büszkeségtől dagadó kebellel kijelentette:
– Hej, ha tudná, fiatalember, hogy nálunk még Latinovits Zoltánnak is van kifizetetlen számlája!
Nem vettem olyan sok folyékony nosztalgiát magamhoz az este folyamán, hogy egy ilyen információra ne csapjak le azonnal:
– Ezt komolyan mondja, főnök?
– Komolyan hát.
– És mekkora az összeg?
– Hetven forint.
Furcsa izgalom járta át minden sejtemet. Egyszeriben megérintett a város közelmúltjának történelme:
– Na idefigyeljen, főnök! Én kifizetem Latinovits Zoltán elmaradt cechét. De csak akkor, ha kapok róla számlát.
Kaptam. És másnap boldogan lobogtattam a barátaim előtt. Na persze, amilyen alakok ők, rögtön elkezdtek oltogatni. Te balek, hát az öreg pincér ezt biztosan mindenkivel eljátssza már harminc éve! Ez a fő bevételi forrása! Te lehetsz kábé az ötvenezredik, aki bevette ezt a baromságot!
De én tudtam, hogy csak irigykednek. És csöppet sem érdekelt a dumájuk. Kifizettem Latinovits Zoltán számláját, és erről írásos igazolásom is van. Azóta is bekeretezve figyel a polcomon.
