Hatodikos voltam, amikor egy Kiss Péter nevű himpellér, aki foglalkozását tekintve a padtársam volt, felfedezett egy hirdetést a Hajdú-bihari Naplóban. Az Alföld Gyermekszínpad keresett statisztákat a nemsokára előadandó színdarabjához. Kispeti rábeszélt, hogy menjek már el vele, ne álldogáljon ott egyedül, árván a válogatáson.
Elmentünk. És tetszett is a dolog mind a kettőnknek. Mondjuk eleinte nagyon gyanús volt, hogy a meghirdetett időpontban csak egy „nagyfiú” tartózkodott a helyszínen, de szép sorban beszállingóztak mindenféle gyerekek, és elkezdődött egy érdekes próba. A nagyfiú, aki lehetett tizenöt, vagy akár már tizenhat(!) éves is, különböző helyzetgyakorlatokra vett rá minket.
Például el kellett játszanunk, ahogy észrevesszük, amint a buszon utazva egy illető bámul minket, és ez nekünk nem tetszik. Aztán azt, hogy gyanútlanul sétálunk az utcán, és egyszer csak lelőnek minket. Utána azt, hogy levelet kapunk a szerelmünktől, és miközben olvassuk, egyre szebb színben látjuk a közös jövőnket.
Élveztük nagyon. Sokat nevettünk. Aznap nem jött el a rendező, Attila bácsi, de mi nem éreztük hiábavalónak a megjelenésünket Kispetivel, mentünk legközelebb is.
Attila bácsi egy szigorú ember volt. Mai szókincsemmel úgy fogalmaznék, hogy kissé bipoláris. Képes volt a leginkább zavarba ejtő dicséreteket elképesztő lecseszésekkel váltogatni, mindkét irányból. Mindig valami különös vibrálást, egyszersmind hideg kisugárzást éreztem áramlani belőle, nem szerettem az aurájában tartózkodni, még akkor sem, ha éppen dicsért.
Volt egy nevezetes dicsérete, aminek nyomán úgy éreztem, bárcsak ne kaptam volna meg. Egyszer azt a feladatot adta nekünk, hogy a következő próbára készítsünk magunknak kartonpapírból ijesztő álarcot. Emlékszem, sok volt a lecke is akkoriban, meg a franc se tudta tizenegy évesen, hogy mitől lesz ijesztő egy álarc, úgyhogy tanácstalanul és kedvetlenül láttam hozzá a feladathoz a szobám mélyén, késő este.
De aztán eszembe jutott, hogy az Alfa újságban, amit apukám mindig megvett nekem, van egy cikk, amelyik az ausztráliai bennszülöttekkel foglalkozik, és szerepel ott illusztráció is a vallási maszkjaikról. Az egyiket simán lemásoltam, és már nyugovóra is térhettem.
A másnapi próbán Attila bácsi nagyon megdicsért. Gyakorlatilag kiemelt engem, a maszkommal együtt. Kérdezte, hogy egyedül készítettem-e el, és én annyira vágytam az elismerésére, hogy szemrebbenés nélkül azt hazudtam: igen. Ahogy kimondtam ezt a választ, szinte éreztem, hogy megsemmisülök. Nem látványosan, nem mások által észrevehető módon, csak úgy egyedül odabenn, ahogy mindig is szoktam volt, már tizenegy évesen is.
Próba után néhányan betértünk a Kossuth utcai tejivóba. Igen, bizony, az átkosban még léteztek efféle létesítmények. Brióst ettünk, kakaót ittunk hozzá, és mindezt állva, mert afféle talponálló hely volt. Pont úgy festettünk, mint az alkoholisták a kocsmában, csak akkor még nem a feleseket dobáltuk be, hanem karamellás tejet meg forró csokit szürcsölgettünk, mi, a kis leendő alkeszek.
Az idősebb színjátszóköri tagok közül mindig velünk tartott egy srác. A nevére már nem emlékszem, de azt tudom, hogy az egyetlen volt a nagyfiúk közül, akinek nem derogált leereszkedni a kis pisis általános iskolásokhoz. Régóta dolgozott már Attila bácsi keze alatt, és mindig csuda érdekeseket mesélt a tejivóban régi próbákról, előadásokról, mindenféle kulisszatitkokról.
Elkövetkezett a főpróba. Az egyik jelenetben az volt a feladatunk, nekünk, a tömegnek, hogy a menekülő főszereplő felé gyilkos dühvel kellett eldobnunk a lándzsánkat. A lándzsák egyébként lefűrészelt seprűnyelek voltak. Emlékszem, próbáltam volna én is gyilkos dühvel nyomulni a többiekkel, de valahogy hátra maradtam. Különben is nagyon zavart, hogy a főpróba már a leendő előadás helyszínén játszódott, nem a jól megszokott próbatermünkben. Aztán azt is láttam, hogy a főszereplő már rég eltűnt a kulisszák mögött, a színpad oldalán, és hiába dobom utána a lándzsámat, úgysem fogja eltalálni. De azért utánadobtam. Utolsóként. Már nem annyira gyilkos dühvel.
Attila bácsi leállította a főpróbát. Aztán felüvöltött:
– Ki volt ez a nyugdíjas csiga???
Sejtettem, hogy rólam van szó. Kiléptem. És aztán még hosszasan álltam a színpad szélén. Egyedül, árván. Közben záporoztak rám a végletekig ingerült rendező gyilkos dühvel előadott szidalmai. Mindenki engem nézett. A kissrácok is, a nagyfiúk is, meg a kislányok is. Más volt ez a megsemmisülés, mint az ijesztő álarc esetében. Már nem belül zajlott, hanem teljes rivaldafényben.
Nem mentem el a másnapi előadásra. Azt gondoltam, ha ezt jelenti a színészet, ha ilyesmiket kell átélni, hát köszönöm szépen, de én nem kérek belőle.
Otthon a szüleim nem tudták mire vélni. Anyám próbált rábeszélni, hogy ne legyek már hülye, hát pont a célegyenesben lépek vissza? És az előadáson ott lesz Oszter Sándor is!
Elmondani nem tudom, milyen mélyen nem érdekelt, hogy ott lesz Oszter Sándor is. És úgy egyáltalán, már abban a korban voltam, amikor egy kiskamasz nem szívesen osztja meg lelke minden titkát a szüleivel.
Most furcsa, gúnyos félmosollyal írom ezeket a sorokat, és arra gondolok, ó, bárcsak sejtettem volna, hogy mi minden történik még velem! Hányan és hányan fognak még csúnya dolgokat vágni a fejemhez, és pont ugyanúgy nem tehetek majd ellene semmit, mint anno, amikor a színpad szélén álltam, lehajtott fejjel és szégyenkezve.
Az élet egy hülye, beszívott, beteg humorú dramaturg.
—————————————-
South Park-rajongó vagyok. Volt időszak az életemben, amikor csak három műsor kapcsán voltam hajlandó bekapcsolni a tévémet. South Park, Sopranos, tévéostrom.
A South Park kedvenc figurája számomra Butters. És ehhez nagyon sokat tesz hozzá a magyar hangja, Fekete Zoltán. Ő az a fajta színész, akit az egyszeri ember leginkább a szinkronszerepei kapcsán ismerhet. Két pasi meg egy kicsi, Doktor House, Az elit alakulat, meg még sok más alakítás.
Kíváncsi lettem a képére. Rákerestem. Valami furcsa érzés bújt belém, amikor a fotóit néztem. Megmagyarázhatatlanul furcsa.
Aztán elkezdtem olvasni az életrajzát a Wikipédián…
„Debrecenben született.”
Ó.
„Általános iskolásként csatlakozott a Várhidi Attila vezette Alföld Gyermekszínpadhoz.”
Ó!
„A Legyek Ura magyarországi ősbemutatóján Röfit alakította.”
E???
Az egyetlen, ami ilyenkor az ember lelkének mélyéről előbújhat, egy vulgaritást sem nélkülöző véráztatta sóhaj:
BAZMEG, ZOLI, TE VAGY AZ???
Igen. Ő az. Hosszú évek óta imádom azt a szinkronhangot, amelynek tulajdonosa annak idején, a Kossuth utcai tejivóban azt a sok érdekes sztorit mesélte, én meg úgy néztem fel rá, mint egy istenre. A nagyfiú, akinek nem derogált a pisisekkel együtt bandázni. Akinek mindig volt egy kedves szava ahhoz, akit éppen Attila bácsi irgalmatlanul lecseszett. Ő az. Fekete Zoltán. És erről eddig halvány fogalmam sem volt.
Az élet egy hülye, beszívott, beteg humorú dramaturg.