A szakközépiskolában minden második csütörtökön nyolc óránk volt. A hetedik és a nyolcadik úgynevezett mérés, a hatodik viszont lyukas. És mivel beleesett még ebbe a húszperces nagyszünet is, minden második csütörtökön volt egy nagy csomó szabadidőnk az ötödik és a hetedik óránk között.
Az egyik alkalommal valamelyik osztálytársam azt indítványozta, hogy ötödik óra után sunnyogjunk ki a Tünde presszóba. Ez tulajdonképpen egy titkos lázadás lenne a hülye órarenddel szemben. Olyan osztályközösség volt a miénk, amelyik rendkívüli fogékonysággal viseltetett a titkos lázadások iránt. Így aztán a javaslat elhangzása utáni harmincadik másodpercben nemcsak az általános bólogatáson voltunk túl, hanem már úton is voltunk az igen közeli műintézménybe. Ott pedig aztán megkezdődött a mindenféle borok és fröccsök rendelése.
Rettentően igyekeztünk túllicitálni egymást negyedikes nagyfiúkként, ahogy az már a kis tizennyolc éves gyökerek között szokás. Azt hiszem, szerénytelenség nélkül állíthatom, miszerint engem annyira kedveltek a többiek, hogy gyakorlatilag mindenki meghívott egy kanyarra. Én pedig csöppet sem érzékeltem, hogy baj lehet a dologból. Hábíromén, bae! Hozzad csak, bae! Naná, hogy kérek, bae! Ja-ja, nagyfröccsöt, bae! Ne kicsit! Eddig is nagyot ittam, nem keverem!
A bajjal kapcsolatos felismerés akkor tudatosodott bennem, amikor fel kellett emelkednem az asztaltól, mert indulnunk kellett mérés órára. Rádöbbentem, hogy azért nem érzékeltem bármiféle probléma közeledtét, mert abban a bő egy órában, amíg a Tünde presszó túláradó vendégszeretetét élveztük, én egyetlen egyszer sem álltam fel az asztaltól. Így aztán nem rendelkeztem időközi referenciákkal az aktuális állapotomról. De legalább életemben először megtapasztaltam, mit is takar az a fogalom, hogy egy ültő helyben való berúgás.
Az alma mater szocreál épületébe való visszaigyekezés közepette azzal biztattam magam, semmi gond nem lehet, hiszen a múltkor én feleltem, tehát le-he-tet-len, hogy Kannibál tanár úr újra engem szólítson ki a táblához. Majd csak meghúzom magam a tanműhely egyik egyszemélyes padjában, valahol hátul, oszt jóvan.
Kannibál tanár úr egyébiránt egy rendkívül érdekes személyiség volt. Nagyon sokat filóztunk rajta negyedikben, hogy vajon miféle jelenség, körülmény vagy történés lenne az, ami őt bármily csekély mértékben is, de kizökkentené a flegmatikus hozzáállásból, és egy aprócska kis amplitúdót okozna az EKG-jában. Soha nem derült ki.
Egyszer ugyan ideges volt Kannibál tanár úr, de ezt kizárólag onnan lehetett tudni, hogy ő maga közölte. Tehát nem remegett sem a keze, sem a hangja, nem rángatózott a szemöldöke, egyszerűen csak a maga végtelenül lassú módján azt mondta:
– Jajj… fiúk… én olyan… i-de-ges…vagyok…
És amíg ezt kimondta, tehetségesebb repperek elhadarták volna a legújabb slágerüket, két refrénnel.
Gondoltuk is, hogy azért kell egymás után két mérés órát beiktatni az órarendünkbe, mert Kannibál tanár úrnak pont kétszer annyi idő kell leadni az anyagot, mint más, normális sebességgel beszélő tanároknak.
Megkezdődött a mérés óra, és gyakorlatilag azonnal elhangzott az a közlemény, amit csöppet sem szerettem volna hallani, és még három másodperccel korábban is lehetetlennek véltem volna. Igen, ez maga a nevem volt. Én szólíttattam ki tehát a táblához felelni.
Nem akartam hinni a fülemnek, de valahogy feltornásztam magam az állványra szerelt Zil-sebváltó mögül, ahol az elkövetkező két tanórát feltűnés nélkül megbújva szerettem volna túlélni, és megpróbáltam nagyon egyenes és nagyon határozott léptekkel kihaladni a táblához. Odaérkezvén pedig megkíséreltem rendkívül magabiztos és derűs arckifejezéssel várni a kérdést. Mondjuk ez nyóc hektoliter fröccs után a legkisebb problémát sem okozta.
Utána meg pláne optimista hangulatba kerültem, mert Kannibál tanár úr azt kérte tőlem, hogy vázoljam fel a táblára az akkumulátoros gyújtás primer áramkörének sematikus hogyishívjákját, utána meg magyarázzam is el, hogy milyen az. Parttalan derűlátásomnak az adott táptalajt, hogy az akkumulátoros gyújtás primer áramkörének sematikus hogyishívjákja ott szerepelt a tábla fölé függesztve egy csudás szemléltető ábrán.
Odaálltam a táblához, megragadtam egy krétát (sokat mondok, ha mindössze harmadik kísérletre ez sikerült is), aztán elkezdtem a műveletet.
Amikor elakadtam, igyekeztem sunyin a tábla fölötti ábráról lesni. A folyamat előrehaladtával egyre többször akadtam el, így egyre többször kényszerültem nagyon természetellenes, hátracsavart fejtartással ténykedni. Bizony mondom néktek, ez az egész odáig vezetett, hogy erőteljesen megszédültem…
Amikor éreztem, hogy baj lesz, mert a testem mind a 195 centiméteres hosszban megindult hátrafelé, akkor az a mentőötletem támadt, hogy megkapaszkodom a tábla alsó peremében, ami a kréták és szivacsok tárolására szolgált. A következő pillanatban nagyjából 45 fokos szögben álltam a tanműhely falához képest, és maga a tábla is ilyen szöget zárt be a fallal, amin lógott. De ez a különös állapot tényleg csak egy pillanatig tartott, mert utána a táblát tartó két kampósszög megunta a szokatlan igénybevételt, és mintha csak összebeszéltek volna, egyszerre szabadultak el a faltól.
Konkrétan tehát az történt, hogy hanyatt vágódtam a tanműhelyben, és gyakorlatilag betakaróztam a magammal rántott táblával.
Ahogy elült a por és a zaj, egy pillanatig vágni lehetett volna a csöndet a helyiségben, de aztán megszólalt Kannibál tanár úr, és flegmatikusan azt közölte:
– Hát… Szabolcs… ez egyes…
Innentől kezdve nem lehetett gátat szabni a vidámságnak, a derék osztály- és bűntársaim falrengető röhögése azzal fenyegetett, hogy maga az akkumulátoros gyújtás primer áramkörének sematikus hogyishívjákját bemutató ábra is alá fog hullani, de ez végül nem történt meg. Sőt Holló Ricsi és Barna Józsi csakhamar a táblát is visszaszerelték a falra.
Én az elkövetkező hónapokban minden egyes mérés órán feleltem Kannibál tanár úrnál, aki rendes volt, mert ennél súlyosabb ügyet nem csinált a történtekből. És ez az egész végül oda vezetett, hogy az érettségin igen jó jegyet szereztem mérésből. Úgyhogy még hálás is lehettem a derék tanerőnek. No meg a Tünde presszónak és a töméntelen nagyfröccsnek.