Egy réges-régi szilveszter estén Marcsi nevű barátnőmmel érkeztem az óévbúcsúztató mulatságra. Az összejövetelnek otthont adó kocsmát Gronyár haverja üzemeltette, akit Surányinak hívtak, de mindenki csak Surdának becézte. Kettejükön kívül nem ismertem ott senkit, de hamar bemutattak nekem egy srácot, aki elárulta, hogy úgy várt engem, mint a messiást. Hámondom, mi van ezzel a fószerrel? Mi a bánatot akar ez tőlem? Nem látja, hogy nővel vagyok?
De nem volt sok időm hüledezni, mert nyomban hátracipelt a pulthoz, és ott előkerült egy flaska hápé. A palack alján hatalmas erőspaprikák úszkáltak. Aszongya a csóka: igyak már vele olyat, mert senki sem akar vele azzal koccintani.
Rásandítok Gronyárra:
– Te keltetted rossz híremet, mi, hülyegyerek?
Nem felel, csak vihog.
Na, most mit csináljak? Jó kis antré, hogy egyből visszautasítom a szíveslátást. De ha meg iszom… hát, mit mondjak, nem volt nagy kedvem hozzá. Persze jöttek a zrikák Surda meg Gronyár részéről, hogy ne hisztizzek már, mit játszom meg magam, ne legyek hangember, hanem legyek bátor.
Na jó, koccintsunk.
Surda kitölti a feleseket.
Szűzanyám! Öt percen át horoszkópszakértő lettem, mert az összes csillagkép ott ugrált a szemem előtt. De ugyanennyi ideig szólni sem tudtam. Nem tudom, a hangom is elment-e ezen időszak alatt, de az biztos, hogy nem mertem kinyitni a pofámat, mert volt egy olyan érzésem, hogy egyből kiömlene belőle vagy hat liter nyál, úgy megindult az elválasztásom. Jobb híján Marcsika vállára borultam, pityeregtem egy kicsit, s közben imádott nőm háta mögött mindkét mellső végtagom középső ujját rázogattam Gronyár, illetőleg Surda felé.
Pár óra múlva meg elénekeltem a Surda-dalt, ami ilyen „paprikás” előzmények után már nem volt csoda.
Amúgy nem volt egy monument rendezvény, tehát nem egy kifejezett Monsters of Rock fesztiválra kell gondolni. Kábé negyvenen voltunk a helyiségben, ebből öt-hat emberke olyan vendég volt, akik jobb program híján estek be az ajtón közénk, mert Surda nem zárt be szilveszterkor, örült, ha hírét viszik a krimójának.
Szóval, csípőspaprikás pálinka, sör-bor, vaddisznópörkölt, virsli, pezsgő, ahogy az kell. Meg egy darab kopasz zenemunkás a sarokban, szintetizátorral. Éjfél után elkezdtem áradozni Surdának, hogy milyen faja pörköltet főzött. (Nyilván részeg voltam már, mert józanon sosem dicsérném meg másik pasas magyaros ételét.) Hogy megfelelőképpen kifejezhessem a hálámat, átkaroltam a vállát, és magammal cipeltem a zenetagozathoz, mondván:
– Most pedig éneklek neked valamit, arany drága Surányikám!
Odahajoltam a kopasz zongorillához, aki épp akkor játszotta az egyik lakodalmas rock utolsó taktusait, s megérdeklődtem:
– Ismered a Surda-dalt?
– Zeneileg igen, de a szövegét nem tudom!
– Ha-haajj! Egyet se félj, cimbora, majd én éneklek, te csak klimpírozzál ezerrel! Kétszer játszd el a verzéket, és a végén kétszer a refrént is. Stimmt? (Tán sejtettem, hogy mekkora siker lesz? Nem tudom. Mindenesetre igen magabiztos voltam, hála a sok… izé, csípőspaprikának.)
– Stimmt.
–Na, akkor hadd szóljon!
El is kezdte a zenemunkás a produkciót, én meg kicibáltam a mikrofont az állványból, és egyelőre lehajtott fejjel mélyen átéltem a helyzet nagyszerűségét. Aztán a számhoz emeltem a májkot, és rendkívül érzelmesen belekezdtem:
Jednom odletecse ptice,
ulice nase osztacse bez szunca
Még nem néztem fel, de érzékeltem, hogy hirtelen elült a zsivaj. Jött a kedvenc sorom a kedvenc szavaimmal:
Csovek ispraticse zsenu,
dugo na vetru jos sztajacse szam
Ekkor már láttam, hogy mindenki engem néz, és egyesek szemében bizony máris ott ült a csodálat… Vittem bele egy kis fortissimót, mert jött az, hogyaszongya:
Jednom odlazi szvako,
putem szvog zsivota,
na rasztanku szamo, szrce kazse,
ja csu sze vratiti-i-i-i-i
Ezt jó sokáig kitartottam, hogy aztán átcsapjak ezerrel a refrénbe:
A szad adio, a szad adio,
i ko zna gde i ko zna kad
A szad adio, a szad adio,
i ko zna gde i ko zna kad
Ezt még nem énekelték velem, de ami késett, nem múlott!
A zongorillára pillantottam, ő meg visszakacsintott, hogy nem felejtette el: most megint a verze jön. Kezdtem az egészet elölről. (Mivel a dalnak csak az első versszakát tudom „szerbül”.) Na, akkor ott már minden volt! Ütemes taps, villázás, öngyújtózás, a refrént pedig orkánszerű hangerővel üvöltötte velem a nagyérdemű.
Surda a könnyekig meg volt hatva, a szám végén pedig olyan tapsot kaptam, hogy szerintem a mentőállomásig elhallatszott.
A magas művészi értékű előadás után járkáltam az asztalok közt, leereszkedve az én drágakedves közönségemhez, és éppen hogy csak autogramot nem kellett osztogatnom. Hozták a piát rogyásig, lapogatták a hátam, szorongatták a kezem, megköszönték a piramidális, feledhetetlen produkciót, egyesek pedig megjegyezték, milyen jól beszélek magyarul. (Azt hitték, szerb vagyok. Nem mertem nekik elárulni, hogy konkrétan egy megveszekedett szótagot nem értek a szövegből.)
Gronyárnak persze akkor már nem a cikis haverja voltam, akit megríkatott a paprikás pálinka. Mindvégig a hátam mögött púposkodott, düllesztette a mellét ezerrel, és mindenkinek büszkén újságolta:
– Az ÉN barátom!
Kétszer kellett ráadást énekelnem, de azokra valami miatt már nem emlékszem tisztán… Tudjátok, hogy van ez. Mindig az első a legemlékezetesebb.
„Öt percen át horoszkópszakértő lettem” 😂😂😂