Nem mondhatnám, hogy csupa derűs arcú, elégedett tudós özönlött ki a központi sátorból első nagygyűlésünk után. Jellemző volt felzaklatott állapotunkra, hogy alig néhányan indultak el a sátrak felé, hogy nyugovóra térjenek, mi többiek inkább rágyújtottunk, és kis csoportokba verődve tárgyaltuk az elmúlt nap eseményeit.
– Na, mit szólsz, Lesbie, hova kerültünk? – vágott hátba Jack Pot, miután rágyújtott egy szivarra.
– Hát, roppant sajátságos expedíció, annyi szent! – állapítottam meg szellemesen, miközben jómagam is megtömtem a pipámat.
– És akkor még finoman fogalmaztál… Nem tudom, ki keveri a kártyát, de nagyon szeretnék már végre tisztában lenni a játékszabályokkal, ha már egyszer beszálltam a partiba.
– Nekem egyre csak erősödik az a meggyőződésem, hogy ez a Miss Tikush a jetitől származik – csatlakozott a beszélgetésünkhöz a jugoszláv antropológus. – Mindenki beszél róla, de még senki sem látta.
– Nincs igaza, Zoran – javította ki Balganaiva. – A jetit már nagyon sokan látták, rengeteg leírás létezik róla, amelyek jelentős része megbízható szemtanúktól származik.
Gutanovics láthatóan nem óhajtott polémiába bocsátkozni a kérdésről, ezért a vitát áthidaló megjegyzést tett:
– Én már egy Miss Tikush által hátrahagyott lábnyomnak is nagyon tudnék örülni.
A lábnyomokra vonatkozóan a végszóra megjelenő Stramm Tockostadnak is megvolt a maga véleménye. Mégpedig az, hogy örömmel látta volna friss lábnyomainkat a hálósátraink felé vezetni.
– Mi a rossebér nem akarnak mán lefeküdni? Asziszik, hónap könynyebb napunk lesz? – érdeklődött a maga sajátos modorában, majd ellentmondást nem tűrően hozzátette: – Tíz perc múlva takarodó, a tábor egész területin, ércsük?
Engedelmes bólogatással válaszoltunk, s csak akkor mertünk megszólalni, amikor a hegyi vezető gigászi alakja már messze, a serpák sátrai között járt.
– Hogy fogjuk vele kibírni addig a Pumpa kolostorig? – tette fel költői kérdését O’Dendron. – Már úgy értem, el lehet-e viselni hosszabb távon egy olyan embert, mint Mr. Nyakonvág?
– Nem tudom, Phil – sóhajtott Jack Pot –, mindenesetre, ha útközben véletlenül egy húsevő növényre bukkanna, el ne mulassza bemutatni neki ezt a norvég ínyencséget.
– Komolyan mondom – fújta ki a füstöt Gutanovics –, olyan ez a fickó, mintha egy anyagorilla és egy zupás őrmester vérfertőző kapcsolatából származna.
Megsepissen, a dán művészettörténész feltehetően jól el tudta képzelni ezt a nem mindennapi nászt, mert utálkozva megborzongott, és az undortól egy mukkot sem volt képes kinyögni.
Lassacskán végeztünk dohányneműinkkel, s már éppen azon voltunk, hogy eleget tegyünk Tockostad takarodóra vonatkozó parancsának, amikor egy vidáman dalolászó fickó bukkant fel a sátrak között, éppen felénk imbolyogva. A kedves spanyol nóta, amelyet harsogott, azt taglalta, hogy sej, Bilbaóban csak két torony látszik, de Madridban harminckettő látszik.
– Ha nem tévedek, Szenyor Alapo San Capatos El Azott de Leplezhez van szerencsénk – jegyeztem meg epésen.
– Az vagyok! – nyugtázta boldog rikkantással, majd eltöprengve rám emelte összeakadó tekintetét: – De te ki vagy, amigo? Téged még nem ismerlek – érdeklődött szívélyesen, és mivel éppen megbotlott egy sátorcölöpben, egyenesen a karjaimba zuhant, s ha már így esett, ezt a barátságos gesztust még megtoldotta azzal, hogy jobbról-balról nagyot cuppantva arcon csókolt.
– Te jó ég! El sem merem gondolni, hogyan üdvözölne, ha még ismernénk is egymást – feddtem meg szelíden, miközben megpróbáltam visszaadni az egyensúlyát, aztán viszont gyorsan bemutatkoztam neki, nehogy Gutanovics ismét rendre utasítson. Példámat Puja Balganaiva is követte, élénk érdeklődést kiváltva a spanyol hidrológusból, aki hódolata jeléül harsány tenorhangon belekezdett egy vidám dalba, amely azt volt hivatva közölni, hogy neki lenn, a délibábos Toledóban megakadt a szeme egy barna lányon, akinek hullámzott a göndör haja a sötétben, de hogy a kisleány további testrészeinek mi lett a sorsa, arra egyelőre nem derült fény, ugyanis a hirtelen előbukkanó Hayba kapitány véget vetett a csekély művészi értéket képviselő produkciónak.
– Te most érjed végére nótadal, és átadod nekem ötven rúpia, ami neked van büntetés képezi a részedre!
– Miért akarsz megbüntetni, arany drága kapitányom? – keseredett el a spanyol dalnok.
– Háborítás of csend. Adjad számomra kezembe ide 50 rúpia, és távozzad sátradba aludni fekve – közölte ellentmondást nem tűrően a rendőr, majd miután bevasalta az összeget, odébbállt, esetleges újabb szabálysértőkre vadászva.
– Még olcsón is úszta meg, kolléga – vigasztaltam Alapo San Capatost. – Szerencse, hogy a kapitánynak nem jutott eszébe az esetleges ittas jakvezetést firtatni.
– Hát ki ittas itt? – érdeklődött sértetten, miközben olyan lendülettel nyúlt mellé az egyik sátorfeszítő kötélnek, hogy kis híján orra esett. – Kiről beszélsz, édes öregem?
Nem szokásom alkoholistákkal tegező viszonyt létesíteni, ezért továbbra is bizonyos távolságtartással érdeklődtem:
– Egyáltalán, az elmúlt huszonnégy órában előfordult magával, hogy vizet ivott volna?
Capatos megpróbálta a tudomány oldaláról megközelíteni a kérdést:
– Nézd, cimbora, én hidrológus vagyok, tehát számomra a víz kutatás tárgyát képezi. Te talán bekebelezed a bogaraidat? Ugye, hogy nem? Vagy ott van például a sátorlakótársam, Klausz Rittberger. Ő egy derék osztrák muchacho. Szakmáját tekintve geológus, de bizonyára még csak meg sem rágcsálja a kavicsokat – fejtette ki tudálékosan, majd Phil O’Dendronhoz fordult azzal a nyilvánvaló céllal, hogy kipuhatolja, vajon a köpcös botanikus szobanövényekkel táplálkozik-e, de nekem már semmi kedvem nem volt, hogy meghallgassam a derék tudós várhatóan két hosszú tagmondatban elhangzó cáfolatát, úgyhogy felnyaláboltam Szenyor Leplezt, és intettem a távolabb beszélgető Klausz Rittbergernek, hogy mutassa az utat a sátrukig.
A spanyol hidrológust egyébiránt nem volt könnyű feladat a hálóhelyére szállítmányozni, úgyhogy ha annak idején kiváló mesterem, Dü Löng Dü Höng nem tanít meg, hogyan kell részeges, hőbörgő alakokkal bánni, bizony nagy bajban lettem volna. Capatos először is azt kifogásolta erőteljesen, hogy épp akkor ragadtam el a társaságból, amikor Puja Balganaivánál szeretett volna behatóan érdeklődni, hogy mivel táplálkoznak a parapszichológusok, aztán, kissé lecsillapodva azzal az ötletével hozakodott elő, hogy talán érdemes lenne megkeresni Hayba kapitányt, mert ha elénekelhetné számára a Százados úr, sejehaj, százados úr ha felül a jakjára kezdetű dalt, esetleg hajlandó lenne enyhíteni a pénzbüntetésén.
Szóval, nem volt könnyű ember a spanyol, semmilyen értelemben, épp ezért roppantul megörültem, amikor odajött egy serpa, és átvette tőlem, udvariasan értésemre adva, hogy a teherhordás az expedíción belül az ő feladatuk, nem a tudósoké. Örömömet csak az árnyékolta be némileg, hogy mindez már Capatosék sátrától mintegy másfél méternyire történt.
– Nem irigylem magát, Herr Rittberger – veregettem meg a geológus vállát, és közben furcsa félelmet vettem észre a tekintetében, és az is lerítt róla, hogy szinte viszolyog attól, hogy bemenjen a sátorba a hálótársa után.
– No mi az, Klausz? Trofóbiás? – próbáltam ezzel a remekbe szabott szóviccemmel vigasztalni. Kevés sikerrel.
– Nem tudom… olyan furcsa, rossz előérzetem van – mondta csöndes komolysággal.
– Megértem, higgye el. Magam is jobban el tudnám tölteni az éjszakát például a finn csillagász lánnyal, mint egy meszelőnyél hosszúságú, madárfejű ornitológussal, de hát ez van, ezt kell szeretni – szorítottam meg a karját biztatólag, s ekkor végre erőt vett magán, és bement a sátorba, ahonnan épp e pillanatban bukkant elő a szolgálatkész serpa. Eszembe jutott, hogy illene valahogy meghálálnom a derék kis fickó segítségét, de hiába kotorásztam a zsebeimben aprópénz után. Mindenesetre megkérdeztem a nevét, hogy alkalomadtán pótolhassam a mulasztásomat.
– A nevem Tarkababrapu, uram – mondta halkan, anélkül, hogy a hangja bármiféle érzelmet is elárult volna, így semmiféle támpontom nem volt felmérni, vajon egy zsugori skótnak tart-e, mert különben vastag kendő takarta az arcát, és kötött sapkája is egészen a szemébe lógott, a tetejébe pedig sötét szemüveget viselt. De nem mondhatnám, hogy túlságosan lekötött ez a probléma, inkább magam is igyekeztem a sátram melegébe, hogy végre vízszintesbe tegyem magam ez után a hosszú és nehéz nap után.