Professzor úr állítólag valaha fizikát tanított egy általános iskolában, de arról nem maradt fenn adat, hogy mennyire szerették a hajdani tanítványai. Professzor úr a kocsmai észosztók nagyon különleges csoportjába tartozik. Sem józanon, sem semmilyen véralkoholszintnél nem lehet vele értelmesen elbeszélgetni, mert amit mond, az mind-mind csupa agyzsibbasztó hülyeség. De sajnálatos módon sosem hagyja abba a szerinte a legmagasabb tudomány témakörébe tartozó szónoklatot, amíg a kényszerű hallgatóság nem fizet neki egy italt.
Egyik este úgy alakult, hogy vigyázatlan voltam, és egyedül maradtam a pultnál Professzor úrral, ő pedig a következő rövid közleményt fogalmazta meg:
– A világon minden végtelen.
Ilyenkor az ember először megpróbál úgy tenni, mintha a délszláv háborúk alkalmából beszerzett légnyomás miatt súlyosan halláskárosult lenne. De hiába.
– Minden, de minden végtelen – bizonygatta Professzor úr.
A pénztárgép egyik nagyon figyelemreméltó gombjára függesztettem a tekintetem, de persze minek, hiszen Professzor urat sohasem zavarja a szemkontaktus hiánya zavaros elméletei kifejtése közben.
– A világon minden, de minden végtelen – ismételte meg. – Befelé – tette hozzá, hogy semmilyen részlet ne maradjon homályban.
– Csakugyan? – sóhajtottam, és kezdtem belenyugodni, hogy ezúttal sem úszom meg.
– Csakugyan – erősítette meg Professzor úr, és előhúzott a zsebéből egy vasgolyót. – Látod ezt a golyót itt?
– Látom.
– Mi lesz akkor, ha kettévágom?
– Gondolom, két fél golyója lesz, Professzor úr.
– Úgy van. És meddig folytathatom ezt a műveletet?
– Valószínűleg addig, amíg vissza nem jön Babuci a raktárból. Ugyanis a pultos lányok általában nem szeretik, ha vasreszelékkel járó lakatosipari tevékenységet folytat az ember az általuk folyton tisztára törölt pulton.
Professzor úr bosszúsággal vegyes lesajnálással reagált:
– Jaj, nem úgy értettem! Azt kérdeztem, vajon meddig vághatom ketté az éppen aktuális fél darabot?
– Gondolom, addig, amíg olyan kicsi nem lesz, hogy már nem lehet befogni a satuba.
– Ez itt most tisztán elméleti kérdés, elméletben pedig nincsen satu, érted?
– Értem. Elméletileg nincsen satu.
– Tehát akkor meddig folytathatom a kettévágást? Na meddig?
– Na meddig?
Professzor úr titokzatos mosollyal, diadalmasan szótagolta:
– Ö-rök-ké! Érted? Örökké. Merthogy: ha kettévágok valamit, akkor az a két valami is valami, érted?
– Hát már hogyne érteném?
– És ami valami, az létezik, tehát akkor kiterjedése is van, nem igaz?
– De.
– Márpedig aminek van kiterjedése, azt ketté lehet vágni, ugye?
– Már hogy a viharba ne lehetne kettévágni?
– Akkor hát érted már, mitől végtelen önmagában is ez a vasgolyó?
– Ööö… hát persze!
– Szóval nem. Akkor elmondom még egyszer.
Kétségbeesetten törtem a fejem, vajon mi a dágványos golyvacunami lehet Professzor úr kedvenc itala, de egyelőre sajnos nem jutott eszembe. Ő persze azt hitte, hogy az általa felvázolt hülyeségen gyötrődöm magamban, ezért állhatatosan magyarázta:
– Ha kettévágok valamit, akkor kapok két fél valamit. Ha azt az egyik fél valamit is kettévágom, akkor megint kapok két fél valamit. És ezt addig folytathatom, ameddig csak akarom. Dereng már?
– Mintha derengene…
– Hiszen, ugyebár, ha valami van, akkor az nagyobb, mint a semmi, márpedig ha nagyobb, mint a semmi, akkor kiterjedése is kell legyen, elvégre olyan nincs, hogy egy valami nem semmi, hanem valami, még sincs kiterjedése. Tudniillik a kiterjedés nélküli dolog az már nem valami, hanem az a semmi.
– Hát, ez nem semmi – ismertem el sírással küszködve.
– És hiába nagyon kicsi az a valami, mégiscsak valami. Ami pedig valami, azt ketté is lehet vágni. Na már most: ha valamit kettévágunk, akkor olyan nincs, hogy keletkezik két fél semmi. Ott két valaminek kell keletkeznie. Márpedig ami valami, azt ketté is lehet vágni.
– Kétségtelen – erősítettem meg könnyezve.
– Na de ha azt kettévágjuk, akkor ismét csak két olyan valami keletkezik, aminek van kiterjedése, ugye?
– Mindenképpen!
– Aminek pedig kiterjedése van, az nem lehet más, mint valami.
– Úgy van!
– És ha van kiterjedése, akkor ketté is lehet vágni azt a valamit…
– Iszik valamit, professzor úr?
– Igen.
Igazából fogalmam nincs, miért nem fizettem neki egy felest mindjárt az elején. Vagy a közepén. Hiszen annyiszor adott végszót a fél valamikkel, hogy csak egy hülye nem értette volna meg. És egy felessel még mindig összehasonlíthatatlanul könnyebben úszhatja meg az ember, mintha ketté kéne vágnia Professzor urat két olyan valamire, aminek van kiterjedése.