Minden kocsmának megvan a maga potyaleső figurája. A Negyven Rablóban ez az illető Liftszerelő Lajos. Tudományos tény, hogy a Derrick című filmsorozatban az a két mondat hangzik el a legtöbbször, miszerint „Harry, hozd a kocsit”, illetve „Berger, ezt vidd a laborba”. Ezzel szemben Liftszerelő Lajos két leggyakrabban használt mondata a „nem akarsz meghívni egy sörre?”, illetőleg a „he, van egy cigid?”.
Ezek után talán meglepő lesz, hogy nem a sörről meg a cigiről fogok most beszámolni, hanem a szőlőcukorról. A Negyven Rablóban ugyanis dolgozik egy pultos babuci, akinek az a szokása, hogy minden műszakba visz magával egy zacskó szőlőcukrot, és folyton áradozik annak agyműködést serkentő hatásairól. Viszont pár hete elkövette azt a hibát, hogy a zacskó kinyitásakor udvariasan megkérdezte Liftszerelő Lajost, hogy kér-e egy szemet.
Potyaleső Lajos persze kért, és ezt a felajánlást őkelme nem egyszeri alkalomként értelmezte, hanem egy olyan idővonal mentén, amely a végtelenbe tart. Innentől kezdve tehát mindannyiszor jogot formált a cukorkára, ahányszor csak Babuci zacskót nyitott. Szinte feltételes reflexként ivódott be az agyába a törkölymolekulák közé, hogy amikor Babuci kibontja a szőlőcukros zacskót, akkor neki az a feladata, hogy odanyúljon a pult túloldaláról, és automatikusan kivegyen egyet.
És így köszöntött ránk egy csodálatos este. Babuci állt a pultban, és zacskót nyitott. Liftszerelő Lajos meg kivett egy szemet. Viszont az volt a rettenetes probléma, hogy Babuci ezúttal nem szőlőcukros zacskót nyitott ki, hanem piszoárgolyósat, mert szerette volna felfrissíteni a férfimosdó hangulatát.
Lajosunk rutinos mozdulattal a szájába dobta a „cukorkát”, majd elkezdte szopogatni. Babuci később úgy nyilatkozott, miszerint neki szándékában állt figyelmeztetni a potyalesőt, hogy ezúttal más a termék jellege, de sajnos nem volt rá képes, mert a bekapás utáni pillanatban ráborult a pult mögötti sörös rekeszekre, és még hosszú percekig nem tudott megszólalni a röhögéstől.
Liftszerelő Lajos a történtek idején már annyi kedélyjavító párlatot vett magához, hogy nem fedezte fel azonnal az ízvilág markáns különbözőségét. Szokás szerint önfeledten ömbölygette szájüregében a „cukorkát”, és várta, hogy az édesipari termék kifejtse kiváló hatását az agyműködésére. Tulajdonképpen ez az agyi serkentés el is következett, mert a derék kocsmabútor fél perc elteltével kezdte felismerni, hogy valami új menüpont kerülhetett a szokásos protokollba.
Ha valaki ekkor lépett volna be a Negyven Rablóba, és nem értesül az előzményekről, akkor csupán annyit látott volna, hogy Liftszerelő Lajos tágra nyílt szemekkel és nagyon buta, ám kellően rémült arccal áll a pultnál, és a szemgolyói úgy járnak föl és alá az üregükben, mintha csak a tulajdonosuk által szakszerűen megjavított liftek kifogástalan működését szerették volna szemléltetni. Ez a gyanútlan szemtanú csak akkor jött volna rá, hogy itt nem a szakmai önmarketing egyik sajátságos formájáról van szó, amikor azt látja, hogy Liftszerelő Lajos a markába köp valamit, majd azt a valamit leírhatatlan harákolások közepette szemrevételezi.
Fél perc múlva Liftszerelő Lajos már mindkét praclijával a pultba kapaszkodva könyörgött kétségbeesetten:
– Babuci, aggyá gyorsan valami erőset, különben itt fogok megpusztulni!
Nem irigyeljük szegény potyalesőt. A kocsma népe nem olyan ám, hogy egy efféle történetet viharsebesen elfelejtsen, és soha többé ne említse meg a főhős előtt.