Amikor daliás éveimben a Negyven Rabló játéktermében teljesítettem szolgálatot, akkor még éjjel-nappal üzemelt a szórakoztatóipari létesítmény. Az egyik nyári reggelen furcsa eset történt. Éppen az éjszakás műszakon voltam túl, és kornyadozva vártam, hogy leteljen a tizenkét óra, és megjöjjön a váltás. Ekkor esett be az ajtón a két fiatal lány. Hajnali hat óra volt.
A két hölgyeményen rögtön látszott, hogy nem épp rokokó virágbimbós hangulatban találta őket ez a napfelkelte, ám hogy ez milyen hatással lesz a Negyven Rabló egész népségére, azt akkor még senki sem sejthette. Odamentek a pulthoz, kértek Babucitól két italt, aztán a náluk lévő aprópénzt feletették a zenegéppel. Végül letelepedtek egy félreeső asztalhoz, és diszkréten tárgyalni kezdtek egy olyan ügyet, amely felváltva okozott nekik sírógörcsöt.
A zenegépből pedig felcsendült a V-Tech nevű feledhetetlen tánczenekar „Nem szabad sírni, ha fáj” című opusza…
Ezt akkor még senki sem értékelte a Negyven Rabló szokásos hajnali életképéből súlyosan kirívó történésnek. Ha szomorúak a lányok, hát szomorúak. Rendben van. Illetve nincs rendben, de az élet már csak ilyen, hogy néha szöges bakanccsal tiporja meg, aki veszi a bátorságot, és megszületik. Nyilvánvaló, hogy ilyen esetekben az a legcélszerűbb eljárás, hogy az ember behalad a barátnőjével egy alkoholos italok forgalmazására szakosodott létesítménybe, és ott egy tölgyfaasztal mellé telepedve elsírja a másiknak a bánatát, egyszerű hüppögést ötletszerűen váltogatva keserves zokogással. És közben mi más szólhatna a zenegépből, mint a „Nem szabad sírni, ha fáj” című szerzemény. Immár másodszor…
A régebbi típusú zenegépeknek még nem volt meg az a kiváló tulajdonsága, hogy amikor az ismerős dallamokra vágyó vendég nem bír uralkodni magán, és fékezhetetlen rajongásában egymás után többször is ugyanazt a dalt kéri, akkor ezt a műveletet a szoftver egyetlen óhajnak értékelje. És mivel a Negyven Rablóban akkoriban egy ilyen zenegép üzemelt, felcsendült a hangszórókból harmadjára is a „Nem szabad sírni, ha fáj” című dal. Aztán meg negyedjére. És ötödjére…
Ekkor már érezhető volt a műintézmény légterében némi feszült vibrálás. És jómagam is túl voltam már a kornyadozáson. Hát nem igaz, hogy egy órát kéne kibírnom a váltásig, és akkor ez van. Ki is takarítottam, a standolás is rendben lesz, mehetnék haza aludni, erre nem szabad sírni, ha fáj? Oké, de akkor miért sírtok? És miért ennyit? És még meddig?
A törzsközönség tagjain is érzékeltem, hogy a lemondó belenyugvás, miszerint tényleg nem szabad sírni, ha fáj, most kezd átmenni valami olyasfajta érzésbe, amit inkább már a csöndes szenvedés jellemez.
Festő Csabi egyébként is mélyen ülő szemeit most meg sem lehetett volna találni a koponyaüregében, Kőműves Ferkón pedig az látszott, hogy már akármelyik borospalackot képes lenne felbontani a fogával. És Liftszerelő Lajos, aki csak a szokásos „indítsuk a napot egy felessel meg egy sörrel” táplálkozáskiegészítő program keretében tért be a Negyven Rablóba, most már a fogcsikorgatáson túl is kész lenne bármilyen tevékenységre, amely a leghalványabb reménnyel kecsegtet, hogy az túl fogja harsogni a „Nem szabad sírni, ha fáj” című opuszt.
Elszántan odahaladtam a pulthoz, és közöltem Babucival, hogy ez így nem tartható tovább. Csakhogy ekkor mondott nekem egy nevet az éjszakából, egyértelművé téve, hogy a lányok az illető érdekeltségébe tartoznak. És akkor már én is tudtam, hogy amennyiben a fogaimat továbbra is a szájüregemben kívánom mindenhová magammal hordani, továbbá a veséim is pont jó helyen vannak ott, ahol most tartózkodnak, akkor nem lesz illendő a lányokat olyan kérdésekkel zaklatni, miszerint tényleg nem szabad-e sírni, ha fáj.
De akkor mit csináljunk? Babuci nem merte megkockáztatni, hogy kihúzza a zenegépet a konnektorból, és az sem volt várható, hogy a lányok maguktól jöjjenek rá, tényleg nem szabad sírni, ha fáj.
Csak egy lehetőség maradt. Babuci hátrament a raktárba, és lekapcsolta a villanyórát. És bár ekkor sokak arcán a megkönnyebbülés vonásait lehetett felfedezni, mégis akadtak olyan nemes lelkű férfiak, akik az áram visszajövetele után tudták, hogy mi a kötelességük.
Kőműves Ferkó például már ott állt a zenegép előtt, és az előzetes megbeszélés alapján nemcsak abban volt bizodalma, hogy hamarosan helyreáll a villanyáram-szolgáltatás a helyiségben, hanem azt is pontosan érezte, hogy most jelentős közönségigény mutatkozik a Doors nevű zenekar egyik szerzeményének meghallgatása iránt, amely ugyan nem fogja elnyerni mindenki tetszését, de jelentős előnye, hogy hét perc ötven másodperc hosszúságú.
Liftszerelő Lajos a Guns and Roses „Breakdown” című nótája kapcsán táplált hasonló érzeményeket (hét perc öt másodperc), és bár már arra nem emlékszem, hogy Festő Csabi melyik opusról gondolta úgy, hogy kellőképpen alá tudja festeni ennek a gyönyörű nyári reggelnek a hangulatát, de abban biztos vagyok, hogy nyolc percnél tovább tartott, és semmiféle szó nem esett benne arról, miszerint szabad-e sírni, ha fáj.