Utaztam a villamoson. Ülve, mert marhára fáj a derekam is, meg a térdem is. Felszállt egy néni egy kisfiúval. A kissrácon látszott, hogy valami nincs rendben vele. Furcsán mozgott, a kis buksija is olyan „érdekes” volt, az anyukája folyton szólongatta, hogy hova álljon, hol nem zavar senkit, hogyan viselkedjen. Andriska ide, Andriska oda.
Egy kis füzetet szorongatott a kezében. Pont ez volt a baj. Mindig, amikor kapaszkodnia kellett, a füzetet át kellett vennie a másik kezébe. Mert az anyukája állandóan utasítgatta, hogy most hova álljon, hol kapaszkodjon. Mit mondjak… anyuka egy kicsit exhibicionista volt. Meg szeretett olyan szerepben tetszelegni, hogy ő aztán MINDENT jól csinál. Hiába van egy ilyen kis „szabálytalan” gyereke, de ő nem tehet róla. Lám, még azt is meg tudja neki mondani, hogy milyen közlekedési helyzetben hova álljon, melyik megállóban hova orientálódjon.
A Kálvin téren történt a baj, mert le akart szállni fiatalok egy csoportja, de a kisfiú éppen útban volt. Nem olyan nagyon, de egy kicsit igen. Próbált rátapadni az alumínium oszlopra, meg behúzódni a jegylyukasztó alá, de nem ment.
„A kis nyomorék g*ci” – mondta az egyik fiatal srác, már a járműről leszállva, a megálló kockakövén röhögve, a hasonszőrű haverjainak.
A kisfiú hallotta.
Lesütötte a szemét, nem mert szétnézni.
A következő megállóhelynél, a Kossuth téren megürült mellettem a hely. Az idős hölgy, aki a Nádor utca óta boldogított a szovjet kölnijével, most megkegyelmezett, és elhagyta a járművet. A kisfiú anyukája nyomban akcióba lépett, utasította Andriskát, hogy üljön le. Ott nem lesz útban.
Összeszedtem minden bátorságomat, és megkérdeztem:
– Megmutatod a füzetedet?
Andriska felnézett. Gondolkodott egy ideig, hogy megbízhat-e bennem. Aztán kinyitotta a füzetet.
Egy nagyon szép rajzot láttam. Elámultam.
– Ezt te rajzoltad? Nagyon szép – szóltam elismerően. – A többit is megmutatod?
Andris csak egyet lapozott a füzetében. Ott is egy gyönyörű rajz szerepelt. A többi nyilvánvalóan nem tartozott rám.
Szerettem volna valami nagyon szépet mondani Andrisnak, amikor leszállt az anyukájával a Vásáry István utcánál. De nem tudtam.
Aztán továbbment a szerelvény, felgyorsított, és csak egy pillanatra láthattam Andrist, amint az anyukájával álldogál a színes kockaköveken, a napsütötte megállóban.
Szerettem volna valami nagyon szépet gondolni is, ha már kimondani nem sikerült. De a villamos befutott a végállomásra, és le kellett szállnom. Örökre.