Utazgattam az egyik cívisbuszon, a második ajtóval szemközt állva, a debreceni tömegközlekedés megpróbáltatásaitól kínzatva. Egyszer csak felszállt Abai Sándor, akiről akkor még senki sem tudta a járművön, hogy ő Abai Sándor, legfeljebb saját maga. Egyelőre annyit lehetett látni rajta, hogy egy hetvenöt év körüli, ősz hajú, öltönyös úriember, olyasfajta ballonkabátban, amelyet talán már Columbo hadnagy sem venne föl. Fehér inge és öltönye is meglehetősen ódivatú volt, de makulátlan tiszta és gondosan vasalt.
Tiszta tekintetű, fiatalos mosolyú és ápolt volt már akkor is Abai Sándor, amikor ezen paraméterek közül még egyik sem érdekelte a tömegközlekedés monotonitásába merült cíviseket, akik hozzám hasonlóan az autóbuszon senyvedtek.
Abai Sándor nevét onnan lehetett megtudni, hogy amikor az egyik dupla üléshez ért, amelynek ablak felőli végén egy ötven év körüli nő árválkodott, megkérdezte, hogy helyet foglalhat-e mellette. Közvetlenül utána pedig bemutatkozott.
Az ötven év körüli nő elámult, hogy egyáltalán ilyesmiben kikérik a véleményét, mert nyilván a beleegyezés és bemutatkozás nélküli melléhuppanás terén voltak gyakori élményei, így hát csak némán intett a fejével, és senyvedett tovább ő is, immár Abai Sándorral az oldalán.
A jelenet nem maradt reakció nélkül a cívisbusz népének körében, gyakorlatilag mindenki Abai Sándort figyelte ekkor, persze csak sandán és alig feltűnően, ahogy az már ilyenkor lenni szokott. Hősünk nem érzékelte a hirtelen támadt népszerűséget, így hát a mellette ülő úrhölgy felé fordult, és beszélgetést kezdeményezett az utak városszerte tapasztalható rossz állapotának tárgykörében.
Kíváncsian vártam, mi lesz az ötven év körüli nő reakciója. Arra tippeltem, hogy vagy nem is méltatja válaszra Abai Sándor barátkozó felvetését, vagy valami kétszavas lerázással fogja jelezni az öltönyös úriember számára, hogy nem kíván vele semmiféle diskurzusba bocsátkozni.
Csakhogy nem ez történt. Hosszú, összetett mondat formájában érkezett a válasz, amely olyan tónusban hangzott el, hogy Abai úr bízvást remélhette, a további témafelvetései is kedvező fogadtatásra fognak találni.
Innentől kezdve a buszon senyvedő és unatkozó cíviseket nem érdekelte a jelenség. Engem viszont annál inkább. Én voltam legközelebb a furcsa párhoz, és alig tudtam elnyomni mérsékelten formatervezett arcom mosolyba borulását, ami annak szólt, hogy itten, kérem szépen, most két ember úgy beszélget, mint a békeidőkben. Közlekedési nehézségekről, időjárásról, aztán általános egészségügyi problémákról, és még egy sor témáról, amelyeket nem tudok visszaidézni.
A későbbi felszállók soha nem feltételezték volna, hogy Abai úr és az ablak mellett ülő nő most találkoztak először életükben. Egyszerűen csak hallgatták, ahogy két utas minden feszélyezettség nélkül meghányja-veti az élet apró-cseprő dolgait.
Mélyen emberi volt, reménykeltő, derűs és szórakoztató. Hogy ne mondjam: nosztalgikus. Még a felületes hallgatózó sejtjeiben is szétáradt valami megnyugtató érzés, hogy talán nincs még minden végleg elrontva ezen a jobb sorsra érdemes sártekén.
Nem hittem volna, hogy efféle élmények is érhetik az egyszeri utazót egy szimpla cívisbuszon.
Tisztelet Abai Sándornak.