Tisztelet

Már jócskán besötétedett, amikor elbocsátást nyertem a Klinikáról. Haladok kifelé, már majdnem a portához érek, amikor látom, hogy előttem egy ősz öregúr botorkál, viharvert esernyőt használva botként. Kíváncsi lettem, és nem előztem meg. Mondjuk én is sántikáltam ezerrel, a pozdorja térdem miatt, de még jobban lelassítottam.

A bácsi kiért a kapun, aztán elkezdett össze-vissza nézelődni. Leginkább a villamosmegálló felé.

Lassan odaértem mellé. Megszólítottam:

– Nem jöttek el?

Bunkó voltam, mert ugyebár se köszönés, se bemutatkozással egybekötött lapockalapogatás, se nem hátmagakicsodabácsikám?… hanem csak úgy egyszerűen rászóltam, mint valami jampec hippihuligán. De hát mit csináljak, néha így adom elő a dramaturgiát.

A bácsi ekkor szabatosan elmesélte, hogy ugyan halvány reménye volt rá, hogy jön majd valaki, de nem jött mégse, úgyhogy most gyakorlatilag úgy megy haza, ahogy tanulta.

Na, szép dolog – – mondtam magamban, és tényleg csak odabenn anyáztam le a bácsi rokonait, aztán megkérdeztem: – És ahová menne, ott várják a bácsit? Van valaki, aki gondoskodjon magáról?

– Van hát – felelte a bácsi, és valami eltartási szerződésről kezdett el hablatyolni, de én azt már nem vártam meg, hanem mondtam neki, hogy karoljon belém, oszt haladjunk, dacára a csoffadt esernyőnek.

Eltipegtünk a legközelebbi taxiig, és elnézést kértem, hogy nem ülök be hátra mellé, de az anyósülésen kívül nem tudtam elképzelni, hova hajtogathatnám be magam.

Mondtam a taxisnak, hogy először hazavisszük a bácsit, aztán meg szerény személyemet a Remény sugárútra. Ezzel egy időben hátrafordultam az öregúrhoz, hogy megtudakoljam, hol lakik. Amikor bemondta a lakcímét, kissé lelombozódtam, mert rájöttem, hogy a napi jócselekedetem sokkal többe fog kerülni, mint gondoltam. De hát ott egye meg a penész.

– Akkor hát először a Bimbi Mihály utcára megyünk – – tájékoztattam a taxisofőrt. (A bácsi természetesen nem a Bimbi Mihály utcában lakik, mivel ilyen közterület Debrecenben nincs is, viszont nem hatalmazott fel a lakhelyének közlésére.)

No, amint haladtunk először főútvonalakon, majd árkon-bokron-tökön-paszulyon keresztül, a bácsi elmesélte, hogy tulajdonképpen az unokájánál lakik, aki egy nagyon rendes asszony, eltartási szerződést kötöttek még annak idején, közben a felesége tavaly meghalt, a devizahitel miatt az eredeti kis házikót is elveszítették, és igazából az unokája férje is rendes ember, csak egy kicsit nehezen várja ki, hogy ő meghaljon. No de van egy kis dédunoka, akit imád, és a kislány is őt, már csak a csöppség szeretete tartja életben, de legszívesebben elmenne már a felesége után, úgyis csak útban van ezen a világon, érzi ő azt.

Mire mindezt elmondta, meg is érkeztünk, kikászálódtam a kocsiból, kisegítettem aztán a bácsit is, majd a csoffadt esernyő segítségével elbotorkáltunk a ház kapujához, közben jókat röhögve azon, hogy melyikünk a nagyobb kripli. Becsengettünk, és kiszaladt egy fiatalasszony, meg főlegebb a kis dédunoka, aki tényleg szerethette az apókát, mert rögtön ugrálni akart rá, és megpuszilni, azt óhajtotta volna, a bácsi persze le is hajolt, csak nem tudott annyira gyorsan, mint a kívánalom, én meg szolidan visszasántikáltam a taxihoz, hogy most aztán teperés a Remény sugárútra. A kocsi forgolódása közben még integettek nekünk mindhárman, főleg a bácsi, hogy „nagyon szépen köszönöm!”.

Nem nagyon sokat beszélgettünk a dzsumbujból a város felé tartva a sofőrrel. Leginkább a gondolatainkba mélyedtünk. Aztán kisvártatva annyit kérdezett, hogy „ezt az embert tényleg most ismerte meg, a Klinikán?”. Hámondom, ja, kicsit elanyátlanodva álldogált a főbejáratnál, szerintem meg ide ilyenkor már busz sem jár ki.

Megérkeztünk a Remény sugárútra. Kérdem, mennyivel tartozom. Pettingeli a taxiórát, azt mondja: semmivel. Ez most az én ajándékom. Aztán kissé zavarban, félszeg jópofáskodással hozzáteszi: jó embereket ingyen viszek, csak ne terjesszék.

He???

Nem volt egyszerű kiszállni, és már nem csak a térdem miatt.

Tisztelet a lelkiismeretes taxisoknak! Tisztelet a jóakaratú embereknek!