Az előbb lementem a boltba. (Hű, milyen fondorlatosan csavaros, kíváncsiságot őrületig gerjesztő történetindítás, mi? Na jó, én nem vagyok Rejtő Jenő, fogalmam sincs, hogyan kéne érdekesebben leírnom azt a tényt, hogy az előbb lementem a boltba. Haladjunk.) Miután összeválogattam a kívánatos termékeket, beálltam a sorba a pénztárhoz.
Előttem egy hajlott hátú öreg nénike állt. Amikor ő következett, a pénztáros Pirike annak rendje és módja szerint beszkennelte az anyóka termékeit, úgymint tíz deka parizer, fél kiló kenyér, tojás, tej, meg efféle alapcikkek. A néni pedig egy marék apróval fizetett.
Pirike elkezdte számolgatni az érméket, és a számtani művelet végén közölte:
– Ez még kevés lesz, kellene még egy ötvenes.
A hajlott hátú anyóka szinte megrémülve kotorászott a zsebeiben, kétségbeesve próbált fellelni még valahol némi aprót. Én meg mögötte üzembe helyeztem magam, felemeltem dolgos jobb kezemet a mellkasom közepéig, magamra mutattam, aztán még tettem két olyan aprócska mozdulatot, amivel jeleztem Pirike felé, hogy majd én fizetem.
Na már most! Ez a történet csöppet sem azért íratott meg, hogy a saját, egyébként valahol mélyen tényleg létező nagyszerűségemet a becses olvasók elé tárjam. Igen szánalmas lenne, ha egy nyomi kis ötven forintos összeg ürügyén kezdenék önfényezésbe. A történet további elemei a lényegesek.
Nevezetesen azok, hogy például Pirike vette a jelemet. Pedig nem is ismerjük egymást igazából. Én csak a keresztnevét tudom, ő meg még rólam annyit sem. Legfeljebb azt tudja rólam, hogy ez a nagydarab baromarcú sűrűn jár le ebbe a boltba. Mégis megbízott bennem. Nem fordította el a fejét, nem viselkedett rideg bürokrataként, nem akadékoskodott, hanem egy csakis általam észlelhető aprócska fejbiccentéssel jelezte, hogy vette az adást. És rögtön így szólt:
– Jaj, bocsánat! Rosszul számoltam. Megvan az ötvenes, rendben vagyunk.
A néni szívéről láthatóan legördült a nagy kavics, befejezte a reménytelen kotorászást, és elkezdte a kis elemózsiáját a szatyrába pakolni. Én pedig utána természetesen kifizettem az ötvenes tartozását, de erről az egészről senki sem értesült, senki sem szenvedett el egy aprócska megaláztatást sem, és a kereskedelmi aktus végeztével azzal a megnyugtató összepillantással búcsúztunk el egymástól Pirikével, melynek során mindketten tudtuk, hogy most egy nagyon aprócska, nagyon jelentéktelen, de mégis fontos gesztust intéztünk a ridegen kattogó pénztárgép felé.
Több Pirikét a kereskedelembe!