Talán már eltelt annyi idő, hogy közreadhassam ezt a történetet, hátha nem ismer magára senki, és nem bántódik meg. Bizony, a sztori annyira ősrégi, hogy a Yettelt még nemhogy nem Telenornak, hanem egyenesen Pannon GSM-nek hívták, és teljesen ismeretlen volt a pórnép előtt az a szóösszetétel, hogy okostelefon. Íme:
Eddig azt hittem, nem él a világon olyan ember, akivel fárasztóbb élmény vásárolni, mint hajdanán a Piroska nevű életempárjával, aki negyed órákon át volt képes keresgélni nullszázalékos zsírtartalmú joghurtot a tejtermék-szakosztályon. Hát pedig de. Na de hogy ez az ember konkrétan egy férfi legyen, és ráadásul az egyik legjobb barátom, azt álmomban sem gondoltam volna.
Szóval, Gronyár megkért, hogy menjek el vele telefont vásárolni.
Az egyik szupermarkecet javasoltam neki, merthogy ott mindhárom mobilos cég kirendeltsége megtalálható egy kupacban. És milyen jól tettem, hogy ezt indítványoztam! Ha nem teszek így, akkor még most is rohangálnánk keresztül-kasul a főtéren, egyik vezérképviselettől a másikig.
Gronyár javaslatára elsőként a Vodafone standját kerestük fel. Ezt logisztikailag nehezen tudtam értelmezni, mivel az volt a legmesszebb a bejárattól, de csakhamar kárpótlást nyertem a feleslegesnek tűnő, mintegy hetvenméteres fárasztó gyaloglásért, mert a Vodafone-nál két szerfölött szemrevaló hajadon teljesített szolgálatot.
A tetthelyen a cimborám először is összeguberált valamennyi kirakott szórólapból és prospektusból egy-egy példányt, majd odaálltunk a pulthoz, ahol is Gronyár az iránt érdeklődött, hogy vajon létezik-e olyan szóróanyag, amelyik nincs közszemlére bocsátva. A pult túlvégén üldögélő leány mosolyogva megnyugtatta, hogy nem szokásuk spájzolni a propaganda céljára szolgáló nyomtatványokkal. A mosolya közben apró gödröcskék keletkeztek a szája két oldalán, amelyek, ha ez egyáltalán lehetséges, még bájosabbá tették az arcát.
Gronyár belemerült a prospektusok tudományos igényű elemzésébe, jómagam pedig az utánunk betérő bácsira lettem figyelmes. Az öregúr úgy nézett ki, mintha abban a percben lépett volna elő egy P. G. Wodehouse-regényből. Nem lettem volna meglepve, ha Lord Ickenhamként mutatkozik be a személyzetnek. Azonban az irányában érzett szimpátiám csak ezután hatolt az egekig, ugyanis olyasmit kért a másik leánytól, amiért annak egy apró kis létrára kellett állnia, hogy elérhesse a felső polcot. Amikor nevezett hajadon hátat fordított nekünk, megszemlélhettük egyszerű szavakkal leírhatatlanul csinos fenekét.
Mit is mondjak… Ha Istennek mostanában nem lenne olyan sok dolga, és ráérne egy kis családlátogatásra, bizonyára eme szavakkal gratulálna a szóban forgó leány szüleinek:
– Kedves anyuka és apuka! Önök pontosan eltalálták, mire gondoltam, amikor hajdanán a gömbölyűt, mint olyat kitaláltam. Fogadják legőszintébb elismerésemet művükért!
Na de ezzel még nem volt vége a mutatványnak! A leány az aprócska létráról is nehezen érte el a felső polcon tanyázó dobozkát, ezért aprókat szökkenve próbálta megszerezni a zsákmányt.
Drága jó Istenem! Hát ne vigyél engem kísértésbe, mert soha vissza nem találok onnan idegenvezető és révkalauz nélkül!
Ahogy ott a szemkápráztatóan csinos hajadon fenekének föl-le mozgását figyeltem, magamban teljes mértékben igazat adtam nagy költőnknek, Laár Andrásnak: „Ki él, és nem boldog, az téved!”.
Ezen szent pillanatban Gronyárnak valami kérdése támadt mellettem, és ezzel egy időben megpróbált az orrom elé dugni egy prospektust, de a fogaim közt halkan átszűrve a szavakat figyelmeztettem rá, miszerint ha most bármivel is eltakarja előlem a látványt, az összes ujját el fogom törni. Eme közleményem egyelőre elgondolkodásra és meghátrálásra késztette. Bizonyára felmérte magában, hogy működőképes ujjak nélkül átmenetileg feleslegessé válna telefont beszereznie, mert ugyan mely más szervével nyomogathatná rajta a gombokat?
Hiába szurkoltam oly állhatatosan a dobozkának, Gömbölyű Fenék találékonysága és ruganyossága végül győzedelmeskedett, a produkciónak vége szakadt. No de legalább végre a barátomra is koncentrálhattam egy kicsit, és ő fel is tette a kérdését, mire azt feleltem, hogy szerintem előfizetésest vegyen, ne kártyásat.
Kiderült, hogy valószínűleg még mindig az iménti szívmelengető esemény hatása alatt állhatok, merthogy a kérdése nem erre irányult. Olyannyira nem, hogy ki is fejtette: ha valamiben biztos a vásárlás kapcsán, akkor az az, hogy feltöltőkártyás konstrukcióban fogja beszerezni a betevő mobilját.
Minden bizonnyal nagy csalódást okozhattam a cimborámnak, mert ekkor elfordult tőlem, és a továbbiakban Gödröcskés Orcának tette fel a kérdéseit, majd megköszönte a szíves tájékoztatást, és intett nekem, hogy menjünk át a következő standhoz.
Az én szemszögemből nézve ez nem volt okos ötlet, a Propeller GSM-nél tudniillik Unott Lóarc volt szolgálatban. Amíg mi oda nem értünk, magányosan árválkodott a pultja mögött. Ilyetén aspektusból jogosnak ismerhető el, ha valaki unott lóarcot vág, főleg akkor, ha egy olyan unalmas és lóarcú illetővel kell egyedül lennie, mint amilyen ő maga. Unott Lóarc azonban a feltűnésünk után is unott lóarc maradt, és ez már, úgy vélem, marketing szempontjából nem túl gyümölcsöző eljárás.
Gronyár ezen a standon is összeharácsolta az összes fellelhető prospektust, aztán megkérdezte tőlem, hogy vajon a nókija 60GH43 vagy a szímensz CJFH654345 érné-e meg jobban, s én azt feleltem, amelyik előfizetéssel olcsóbban beszerezhető. Barátom erre Unott Lóarchoz fordult, és a további hosszú perceket a vele való kokettálással töltötte.
Ez alatt az idő alatt azt figyeltem meg magamon, hogy valami hihetetlen márkahűséggel kombinált Stockholm-szindróma vesz rajtam erőt, ugyanis légcsavaros lévén, a Propeller kirendeltség akolmelegében jómagam is úgy éreztem, egyre unottabb lóarcot öltök. Azonban mire felnyerítettem volna az unalomtól, Gronyár intett valahára: irány a Trémobil!
A Trémobilnál elemi erővel tért vissza az életkedvem. Egy szem leány teljesített szolgálatot, de ő, ha a kebleit tekintjük, egy egész brigádot képes lett volna helyettesíteni. És hozzá milyen rafináltan viselte azokat a kebleket! Az embernek minduntalan az volt az érzése: a csodálatos cicik bármelyik pillanatban kibuggyanhatnak a blúz elképesztően megkonstruált dekoltázsán…
Gronyár prospektusbeszerző körútra indult, jómagam pedig szóba elegyedtem Rafinált Kebellel, de ez elemi hibának bizonyult, mégpedig a Jómodor Manók miatt. Ha valaki nem tudná, most elmesélem, mifélék is azok a Jómodor Manók.
Képzeljétek el az emberi szemet úgy, mint egy Kojak-nyalókát. Megvan? Most a gyengébb idegzetűek is vegyenek erőt magukon, és képzeljék el, ahogy ez a két Kojak-nyalóka elhelyezkedik a szemüregemben. Rendicsek? Tehát: golyszlijaim a helyükön, a nyalóka szára pedig, mint szemtengely, benyúlik hátra a koponyámba, amit most még az engem netán értelmesnek tartók is képzeljenek el üresnek, mert különben nem lesz helyük a Jómodor Manóknak az akciózásra.
A helyzet tehát a következő: áll a nyomorult író a mélységesen dekoltált trémobilos kislyánnyal szemben, beszél hozzá, a szemébe néz, és közben ellenállhatatlan vágyat érez, hogy a tekintetét jó két arasszal lejjebb csúsztassa. Mi is kellene ehhez? Semmi egyéb, csak pár fokkal lejjebb fordítani a szemgolyókat.
Igen ám, de amint a szemgolyó lejjebb fordul, a szemtengelynek kinevezett nyalókaszár odabenn értelemszerűen egyre feljebb és feljebb emelkedik. Na, ilyenkor lépnek akcióba a Jómodor Manók. Felkapaszkodnak a szemtengely végére, és saját súlyuknál fogva visszahúzzák azt, amíg csak el nem érik a vízszintest. Mert ezek ilyenek. Csak akkor kushadnak el, ha azt az információt kapják, hogy a megfigyelni készült hajadon éppen mással beszélget, ergo: másfelé néz.
Nos, erre egy örökkévalóságnak tűnő percet kellett várnom. Gronyár addigra végzett a reklámanyagok beszerzésével, és végre odajött, hogy feltegye aktuális kérdéseit Rafinált Kebelnek. Így hát pihenni küldhettem valahára a Jómodor Manókat, és utána amolyan látványpásztor lettem, mivel akadálytalan legeltetésbe kezdtem szemügyileg.
Édes Istenem, az a fehér alabástromhoz hasonlatos, még pihegésében is szobrász után kiáltó két pompázatos kebel! „Mely nyelv merne versenyezni véled?” – tolult fel szűmben a költői kérdés, de innen nem is folytatom, mert egyrészt nem zárható ki, hogy kiskorúak szülői felügyelet nélkül olvassák soraimat, másrészt pedig kisvártatva megint támadt Gronyárnak valami közleménye irányomban, és mivel a közlemény végén fonetikailag kérdőjelet véltem felfedezni, tájékoztattam, hogy szerintem előfizetésest kellene vásárolnia.
A további történésekről nincsenek emlékeim, mindössze annyi rémlik, hogy a cimborám egyszer csak elkezdte rángatni a karomat, hogy haladjunk vissza a vodafonosokhoz…
Ha Gronyár azt közölte volna, miszerint azért kell távoznunk a Trémobiltól, mert vissza kell mennünk a Propellerhez, úgy éreztem volna magam, mint a tengerész, aki Southamptonban búcsút int a babájának, mégpedig egy olyan hajó fedélzetéről, amelyik Grönland felé veszi az irányt. De mivel az előterjesztés úgy szólt, hogy irány a Vodafone, hát inkább úgy éreztem magam, mint az a tengerész, aki Southampton kikötőjében végtelen fájdalmat tettetve integet a babájának, miközben már lélekben arra készül, milyen csodálatos lesz Lisszabonban újra látni azt a két buja portugál menyecskét.
Útközben Gronyár értésemre adta, hogy ragaszkodik a rezgő hívásjelzéshez és a kamerához, az infrához azonban nem. Én megpendítettem előtte, hogy tán érdemesebb lenne előfizetéses konstrukcióban gondolkodnia.
Gömbölyű Fenék és Gödröcskés Orca rég nem látott ismerősként fogadtak minket. Ám ez a pozitív hozzáállásuk a későbbiekben jelentős mértékben átalakult, hála Gronyár viselkedésének, amely egy Columbo hadnagyon edződött gyanúsítottat is próbára tett volna. Gyermekkorom egyik nem igazán kedvelt szovjet rajzfilmjének főhőse jutott eszembe róla, akinek az volt a jelmondata: Mindent tudni akarok!
Gömbölyű Fenék unta meg hamarabb a dolgot, eltávozott a helyszínről, valószínűleg tízórai-beszerző körútra indult, mindenesetre a visszavonulása másodperceiben imába foglaltam azon divatdiktátor nevét, aki a sztreccsnadrágot feltalálta, mely ruhadarab úgy simult Gömbölyű Fenék névadó testrészére, mintha tulajdonképpen nem is viselte volna.
Gronyárnak láthatóan jóval prózaibb problémák foglalták le a gondolatait. Összehasonlító elemzésre késztette Gödröcskés Orcát az alkatel 654635KHTVR és a motorola VDK455578001 kapcsán, és ez láthatóan mindkettejüket megviselte. Cimborám egy időre vissza is vonult az ekkor már MÉH-gyanús mennyiséget öltő prospektusai mögé, a leány pedig egy új, látványosan egyszerű és pórias észjárású ügyfelet tüntetett ki a figyelmével, aki még az előzetes várakozásokat is alulmúlva mindössze annyit kérdezett meg, merre lehet kürtőskalácsot kapni.
Gödröcskés Orca szívélyesen tájékoztatta, hogy kürtőskalács vásárlására legközelebb a parkolóban álló, Szoboszlóról is jól látható „Kürtőskalács” feliratú tábla alatt van mód, ahol is kürtőskalács-sütő lakókocsi álldogál azzal a céllal, hogy ellássa a kürtőskalács-kedvelő lakosság azon tagjait kürtőskaláccsal, akik nemcsak szeretik a kürtőskalácsot, de képesek is kifizetni érte azt az összeget, amennyibe jelenleg egy efféle termék kerül. (Mármint kürtőskalács.)
Jómagam közben elbűvölve szemléltem a láthatóan kötélidegzettel rendelkező leány arcát, s már éppen közöltem volna vele azon meggyőződésemet, hogy őt, ha indián lenne, még a törzs legrövidlátóbb harcosa is a Gödröcskés Orca névvel illetné, ám amint szólásra nyitottam volna a számat, Gronyár oldalba bökött, és felhívta a figyelmemet arra a rendkívüli érdekességre, hogy a szonierixon 5566990022i ugyanazokkal a paraméterekkel ezer forinttal olcsóbb vitamax szitiben, mint didzsúzban. Kifejtettem a számára, hogy előfizetéses konstrukcióban szinte alig kellene valamit fizetnie a nevezett készülékért.
Később visszatért Gömbölyű Fenék, mint sejtettem, egy raklapnyi kiflivel és kakaóval. Kérdeztem tőle, netán vendégeket várnak-e. További elbűvölően szellemes és ellenállhatatlanul lenyűgöző megjegyzéseim is akadtak volna, ám mielőtt előhozakodhattam volna velük, Gronyár lecsapta a kezemről a lányt, merthogy megkérte: ugyan, nyissa már ki a vitrint, és nyomjon a kezébe egy szamszung HZT4559-est, hadd érezze, tényleg olyan egyszerű-e azt kezelni, mint ahogy azt a prospektus hirdeti.
Nem tartottam Gronyárral a kirendeltség közepén álldogáló vitrinhez, és az vesse rám az első követ, aki nem szerette volna harmadjára is megszemlélni Gömbölyű Fenék világbajnok idomait távoztában. Inkább összerakosgattam a cimborám által mintegy hetven négyzetméteren szétpakolt prospektusokat a pulton, hogy ha netán betérne egy újabb, kürtőskalács vagy rotációs kapa iránt érdeklődő ügyfél, ne érezze kényelmetlenül magát, hogy nincs hová lekönyökölnie.
Gödröcskés Orca elismerő pillantással nyugtázta tevékenységemet, ami engem arra ösztökélt, hogy néhány egyszerű tőmondatban kifejtsem számára, mit tartok a legelbűvölőbbnek a megjelenésében, de amikor ehhez hozzáfoghattam volna, egy jól ismert könyök jelent meg a lengőbordáim között, majd kisvártatva meghallgathattam Gronyár okfejtését arról, hogy a panaszonik HHH555000 nem támogatja a prediktív szövegbevitelt, de legalább van rajta bluetooth.
Heveny érdeklődést mímelve megkérdeztem, mennyibe kerül ez a készülék előfizetéssel, de a cimborám már nem válaszolt, hanem gyorsan átvonszolt a propelleresekhez, mondván, hogy ott mintha jóval olcsóbban kínálták volna ezt a készüléket…
Unott Lóarc kimerítő tájékoztatása nyomán kiderült, hogy ez a készülék csak akkor szerezhető be a prospektusban szereplő áron, ha a kedves vásárló teljesíti az apróbetűs követelményeket is, amelyekre Gronyárnak gyakorlatilag semmi esélye sem volt. Viszont, ha már ott tartózkodtunk eme elátkozott helyen, az én drága barátom mintegy tizenöt perces eszmecserét kezdeményezett Unott Lóarccal hat különböző készülék kameráinak pixeles jellemzőiről, miközben én, úgy higgyétek el, egyetlen kósza pillantásra sem méltattam sem Unott Lóarc mellét, sem a tomporát, pedig minden lehetőségem meglett volna rá. Inkább buja terveket szőttem magamban arról, miként fogom legeltetni a szemeimet Rafinált Kebel dekoltázsán, ám ez az egyébként kedves spirituális elfoglaltságom átmenetileg hiábavalónak bizonyult, ugyanis az utunk nem a Trémobilhoz vezetett, hanem vissza a Vodafone-hoz…
Gödröcskés Orca és Gömbölyű Fenék mosolya, ami újbóli felbukkanásunkat kísérte, már némileg mesterkéltnek tűnt előttem. Mintha elapadt volna a kezdeti lelkesedés, amivel néhány órája először fogadtak minket a standjuk környékén.
A legtragikusabb megnyilvánulása ennek az volt, hogy Gödröcskés Orca pofijáról a gödröcskék egyszerűen eltűntek, és ez semmi mástól nem származhatott, csak attól, hogy a sokat próbált leány az utóbbi percekben már szinte egyáltalán nem mosolygott, vagy ha igen, hát egész biztosan nem szívből. De hát, kedves barátaim, lássuk be, nehéz is szívből mosolyogni, amikor egy Gronyárhoz hasonlatos megátalkodott ügyfél elvitatni szándékozik azt a tényt, hogy a nókija BB55996600 fényképes telefonkönyvi szolgáltatása egyenértékű a szímensz XX99CCFF fényképes telefonkönyvi szolgáltatásával. Nem is csoda, hogy egy idő után Átmenetileg Gödröcske Nélküli Orca feltette azt a kérdést nekünk:
– Segíthetünk esetleg még valamiben?
A barátom nem érzékelte az udvariasnak álcázott kérdésben megbúvó apró neheztelést, ezért szükségesnek éreztem, hogy feloldjam az előállott feszültséget, és a következő javaslatot terjesztettem elő, végtelenül szerény és esengő modorban:
– Ha netán előadnátok azt a népies jellegű dalművet, miszerint: „Gyöngyöm-gyöngyöm-gyöngyömnek száz forint az ára”… (Korabeli Vodafone-reklám. A szerk.)
Legnagyobb megkönnyebbülésemre Gömbölyű Fenék – stílszerűen – gyöngyöző kacagással reagált konstruktív felvetésemre, Gödröcskés Orca azonban olyan értetlenül pislogott ránk, mintha kiderült volna rólunk, hogy a kürtőskalács iránt érdeklődő illető rokonai vagyunk. Szörnyű titokra derült fény ezekben a súlyos pillanatokban, kedves barátaim! Gödröcskés Orca olyan tájékozatlan volt az anyacége televíziós reklámjai terén, mint egy ma született bárány, amely egy olyan akolban tengődik, amelyiknek még a környékén sem járt soha UPC-ügynök.
Az átmenetileg újra lelkes Fenékkel egymás szavába vágva magyaráztuk Orcának, miről is van szó, és a végén már komolyan azzal fenyegetett a helyzet, hogy nekünk kettőnknek kell duettben előadnunk a kérdéses népi szerzeményt, hogy eloszlassuk Orca tudatlanságát. De ekkor szerencsére közbeszólt Gronyár, és türelmetlenül megérdeklődte, hogy vajon nem arról van-e szó, hogy a szazsem FF123PP99 ugyanazt tudja, mint a nagyok, csak mivel nincs akkora neve, ezért olcsóbb?
Javasoltam neki, hogy vegyen egy szazsemet előfizetéssel…
Nos, nem szándékozom tovább táncolni a drágakedves olvasók idegein, ezért az ezután következő mintegy háromnegyed óra történéseit már nem vetem papírra. Nem árulhatom el, hogy végül is milyen telefont vásárolt Gronyár. Ugyanis egyszerűen nem emlékszem rá. És az vesse rám az első követ, aki geológus, továbbá képes fejben tartani mintegy negyven darab mobilkészülék összes paraméterét.