Tízegynéhány évvel ezelőtt mindenféle honlapok szerkesztésével, internetes fórumok üzemeltetésével, ilyesmikkel foglalkoztam, és ebben a szakmában a kétezres években nagyban dívott a barterezés. Tehát ha te kirakod a reklámbanneremet, akkor én is kirakom a tiédet, és mindketten jól járunk. Persze ár-, érték- és méretarányosan.
No, az meg úgy esett, hogy egy potencianövelős cég keresett meg egyszer, mert szerették volna az oldalaimon hirdetni a bevezetni kívánt terméküket. A kapszula nevére már nem emlékszem, de arra igen, hogy a kiterjedt tárgyalások végén felajánlották, hogy a legnagyobb reklámhelyemre tartanának igényt, és bár ők csak kisebbet tudnak biztosítani, cserébe küldenek két fiolányi kapszulát a csudás termékükből. Ami kétszer öt darabot jelent.
Hát jól van – bólintottam rá a nagy volumenű bizniszre, és bár egyelőre nem tapasztaltam, hogy merevedési problémáktól szenvednék, de nagyon előrelátóan úgy ítéltem meg, hogy nem árthat betárazni a rossz időkre, mit lehet tudni.
Aztán úgy esett, hogy a tíz kapszulából egyetlen egy se’ jutott nekem. Most közreadnám az első fiolányi csodakapszula elvesztésének történetét.
Gronyár akkoriban még nem talált rá az örök szerelmére, Ágnesre, hanem éppen szomorú magánzóként tengette melankolikus napjait. Ám egy szép napon összetalálkozott ő egy ifjúkori kedvesével, Melindával. A kedves női hölgy szerencsére hasonlóan nosztalgikus érzeményekkel viseltetett Gronyárral szemben, mint ez a hímtag az ő irányába, úgyhogy sok évnyi kihagyás után újra összejöttek.
Melinda azonban időközben elköltözött Debrecenből, mégpediglen Szolnokra, ám ez nem volt akadály, jött a május elsejei hosszú hétvége, és Gronyár nagy erőkkel készült, hogy majd a drága lánynál tölti el ő a piros betűs napokat.
Mind azt hittük, hogy ez a készülődés Gronyárnál csupán annyit jelent, miszerint összecsomagolja a bőröndjét, megváltja a vonatjegyet, kivagdossa a rútul lengedező orrszőreit, vesz pár új alsónadrágot, lecsutakolja magát a zuhany alatt, meg ilyenek. De nem.
Az indulás előtti estén Gronyár felszaladt hozzám, és a következőképpen adta elő magát:
– Te, papesz, szóval van ez a Melinda – kezdte szokatlanul elfogódottan.
– Igen – erősítettem meg, mert tényleg volt ez a Melinda.
– És megyek holnap hozzá.
– Én is értesültem róla.
– Vonattal.
– Szerfölött érdekes körülmény, mi tagadás.
– Holnap megyek, a reggeli gyorssal.
– Kinyögöd még ma, hogy mit akarsz? Ugyanis még mindig nem vagyok vasutas.
– Hát, hogy is mondjam…
– Szerintem gyorsan.
– Kaptad ezeket a kapszulákat a cégtől…
– Igen. És?
– Kéne.
– De minek?
– Ne idegelj már fel! Hogyhogy minek?
– Csak arra céloztam, hogy láttam én is Melindát, és szerintem kifejezőbb nevet nem is lehetett volna neki adni, legfeljebb két L-lel kéne írni.
– Jóvanna, de hát vagy tíz éve voltunk együtt utoljára!
– És? Azóta összement a pöszörőd? (Rettentően élveztem, hogy egy kicsit szívathatom Gronyárt.)
– Nem az, hanem mit akarok mondani? Az még fénykoromban volt. Érted. Huszonéves voltam. Hát levarrtam, ahogy azt kell. De ez már régen volt! Ki tudja, mit hoz ki belőlem ez az új találkozás? Hát nála fogok aludni! Vele!
– Gondoltam, hogy nem a lépcsőházban fogsz aludni, de miért gondolod úgy, hogy a két mell-inda látványa nem fog téged kellő hangulatba hozni?
– Fene tudja, jobb lenne egy kis bebiztosítás. Ha érted, mire gondolok. Az önbizalmamnak is jót tenne.
Megsajnáltam szegény barátomat, akinek alapüzemmódja a fölényeskedés, de most gyakorlatilag pitizett öt nyomorult kapszuláért. Odaadtam neki.
Másnap Gronyár utazott a vonaton. És ahogy közeledett Szolnok felé, kezdett kicsit izgulni. Tán be kéne venni egy kapszulát – ez a kiváló ötlet született meg az elméjében. Mit lehet tudni? Talán később már nem is tudja ezt megtenni feltűnés nélkül, mert ha Melinda ráveti magát mindjárt a bérlemény előszobájában, mit sem törődve az utazótáskák kicsomagolásának fontosságával, akkor megette a fene az egészet!
Elhatározta, hogy kimegy a vagon illemhelyére, és ott ejti meg a műveletet. Később maga sem tudott válaszolni rá, hogy erre mi szükség volt. Honnan tudhatták volna a kupéban helyet foglaló utastársak, hogy nem éppen a vérnyomáscsökkentőjét veszi be? Vagy a multivitaminját? Vagy egyáltalán kit érdekelt volna, hogy hét másik tök ismeretlen ember mit gondol minderről?
Mindegy. Gronyár kiment a mosdóba. Bekulcsolta maga mögött az ajtót, aztán elővette a kis fiolát, és megpróbált belőle egy kapszulát a tenyerébe applikálni.
Na most az a helyzet, hogy Szolnok nem kicsi vasútállomás. Tehát már a megközelítésénél is annyi váltón, kanyaron meg egyéb rázkódtatós pályaszakaszon halad át a szerelvény, hogy netovább. Úgyhogy Gronyár riadtan konstatálta, hogy az öt kapszulából három azonnal aláhullott a budi nyílásába, onnan meg a sínek talpfáira. Ekkor olyannyira megijedt, hogy rémületében leküldte a maradék két kapszulát, csak úgy, víz nélkül, és nagyon megszégyenült arccal távozott a MÁV mosdójából.
Néhány perc múlva beért a szerelvény Szolnokra, Gronyár leszállt, gyakorlatilag már álló brével, de azt vette észre, hogy Melinda kissé tartózkodó és visszafogott. El is árulta hamar a drága lány, hogy nagyon csalódott, mert nem így tervezte ám ő sem a boldog szép napokat, csak hát megjött neki, és ilyenkor ő hallani sem akar a szexről.
Gronyár ekkor felfogta, hogy a rá váró napok valóban piros betűsek lesznek, és később úgy mesélte, hogy akkor már nagyon sajnálta, hogy az utolsó pillanatban otthon hagyta a kis autóstáskáját, mert hát lett volna mire akasztani, és biztos volt benne, hogy ha egyszer felállítják Szolnokon az ismeretlen mozgalmár, Reisz Mátyás szobrát, az valamilyen formában őrá fog hasonlítani.