Rőtvár konyhájában olyasmi történt, amire emberemlékezet óta nem volt példa. A szakácsok és a kukták nagyban munkálkodtak az ebéd elkészítésén, amikor a fejedelem állt meg az ajtóban, és végigtekintett a társaságon.
– Ezt nevezem! – bődült el Kalrund. – Ez aztán a serénykedés! Látszik, hogy újra a legjobb kezekbe került a konyhám!
Mindenkinek megállt a kezében a fakanál, a húsforgató villa, vagy amivel éppen ügyködött abban a munkafázisban, és a konyha népe egy emberként visszhangozta:
– Tiszteletedre, méltóságos fejedelem!
– Esteban! Gyere csak velem! – intett Kalrund, mire a főszakács azon nyomban megtörölte a kezét egy konyharuhában, és már sietett is az uralkodója után.
A trónterembe mentek, ahol már szokás szerint borospalackok és kupák álltak az asztalon. A fejedelem kiküldte a szolgákat és a testőröket, aztán hellyel kínálta az asztalnál az egyelőre megilletődött spanyolt.
– No, mi az? Miért vagy ilyen félszeg? – kötekedett somolyogva Kalrund.
– Méltóságos uram, rendkívül megható számomra, hogy még csak ma reggel álltam vissza a szolgálatodba, de máris megtiszteltél a konyha népe előtt – hízelgett Esteban.
– Pedig egyáltalán nem cseverészni hívtalak félre – szögezte le az uralkodó, és elfelhősödött a homloka. – Ma reggel kiküldtem néhány katonát a malomházba. hogy hozzák be a molnárnét, kihallgatás céljából – közölte Kalrund, és közben szúrós tekintettel vizslatta a főszakács arcát.
Mi tagadás, volt is mit figyelni azon az arcon. Esteban azonnal elsápadt, és sűrű pislogásba fogott. Odabenn meg gondolatok sokasága kezdett keringeni a fejében, de ez szerencsére kívülről nem látszott. Mi a fene történhetett? Hiszen tegnap azt mondta a Suttogó, hogy a molnárnét azonnal védelem alá helyezik, most meg kiderül, hogy behozták kihallgatásra Rőtvárba? Egy egész éjszaka is kevés volt, hogy a szerencsétlen asszonyt kimenekítsék, ahogy a Suttogó ígérte?
Aztán eszébe jutott, hogy érdemes lenne összekapnia magát, mielőtt végképp kiesne a szerepéből. Persze nyilván nem ülhet itt faarccal, amikor ilyen híreket hall a régi szeretőjéről, de azért elárulnia sem kéne magát, hiszen a fejedelem már így is gyanakodva bámul rá.
– Na, mi van, derék főszakácsom? – igazolta rögtön Esteban félelmeit az uralkodó szinte provokatív kérdése. – Úgy elsápadtál, mint az Ezüsthold.
– Megbocsáss, méltóságos uram – dadogta a spanyol, lázasan gondolkodva, hogy vajon mit felelhetne erre, de aztán szerencsére hamar eszébe villant a megoldás, és a nyelve is egyre inkább megeredt: – Tudod, én nem vagyok az a fajta férfiember, aki szeret az efféle bizalmas ügyeivel kérkedni… Sőt, még azt is nehezen viselem, ha egyáltalán terítékre kerül ez a téma. Ugyanis, meg kell mondjam…
– Ugyan már, te bolond! – vágott közbe nevetve Kalrund, aztán öntött magának a borból. – Csak nem képzeled, hogy az érdekel, mikor, hányszor és mi módon hágtad meg azt a fehércselédet?
Mi tagadás, Esteban már régebben is nehezen viselte a fejedelem állandó hangulatváltásait, de ebben a kiélezett helyzetben szinte kibírhatatlan feszültséget okozott az idegrendszerének Kalrund folyamatos ide-oda ingadozása, már ami a kedélyállapotát illeti. Márpedig most is éppen ez történt. A fejedelem egy húzásra felhajtotta a bort, aztán vészjósló arccal közölte:
– Ellenséges kém búvik meg Rőtvár falai között, és nekem mihamarabb meg kell tudnom, ki az.
– Miért hiszed ezt, nagyuram? – kérdezte remegő gyomorral Esteban.
– Gondolj csak bele! Nem olyan bonyolult. Téged valakik elragadtak a partról, mégpedig a malomház közvetlen közelében. Nyilván nem csak úgy, a hasukra ütve találták ki, hogy éppen annál a mólónál kell kikötniük. Nem, fiacskám, ezek a martalócok pontosan tudták, hogy te ott leszel, és még azt is, hogy mikor.
– Csakugyan így lehetett! – ámult el a spanyol, és ezúttal sem kellett megjátszania magát. – Méltóságod esze úgy vág, mint a penge!
– Ezért vagyok én az uralkodód, te pedig az én főszakácsom – jegyezte meg mintegy mellékesen Kalrund, és öntött magának a másik borospalackból is. – Na már most, ha ezek a martalócok tudták, hogy mikor és hol fogsz tartózkodni, akkor előzőleg valaki nyilván elárulta nekik ezt a dolgot. Ez a rejtélyes valaki pedig bizonyára követte minden lépésedet azon a bizonyos napon, Rőtvártól egészen a malomházig. Érted már, miért szándékoztam behozatni a molnárnét? Hogy alaposan kikérdezhessem erről az ügyről. Látott-e valakit ólálkodni a malomház környékén? Kinek pletykált arról, hogy milyen viszony van köztetek? Egyáltalán, mit tapasztalt azon a bizonyos napon? És még számos kérdésem lett volna hozzá. Csakhogy egyelőre nem tudom neki feltenni egyiket sem, mert nyoma veszett.
Esteban ennek hallatán újra a legnagyobb hálával gondolt a Suttogóra. Hát mégiscsak betartotta, amit ígért! Ez már csak azért is fontos volt hősünk számára, mert így saját magát is sokkal nagyobb biztonságban érezhette. Csakhogy ez a megkönnyebbülése pillanatokon belül elillant, ugyanis Kalrund olyasmit mondott, amitől az álla is leesett:
– Soha nem találnád ki, miféle látvány tárult a katonáim szeme elé, amikor behatoltak a malomházba – vezette fel vészjóslóan a fejedelem. – Vérben úszott minden, és a padlón négy hulla hevert. Négy férfi hullája, köztük a molnáré. És egyiküknek sem volt meg sem a pömpölője, sem a töke. Mintha egyszerűen letépték volna a pecsüket. De az őrjárat senki mást nem talált a környéken, még a molnárnét sem. A fehércseléd egyszerűen eltűnt.
– Mi a fene történhetett ott? – motyogta maga elé a spanyol, de nem olyan halkan, hogy Kalrund ne hallja meg.
– Épp erre volnék én is kíváncsi! – csattant fel a fejedelem. – Megmondom őszintén, kezd már nagyon elegem lenni ennek az ostoba népnek a legkülönbözőbb babonáiból. Tudod, miféle mendemondák keringenek mostanság Rőtvár környékén, derék főszakácsom?
– Nem tudom – felelte Esteban.
– No persze, honnan is tudhatnád? Hiszen itt sem voltál – vakarta meg a szakállát a Kalrund. – Hát akkor elmesélem. Az asszonyok újabban azzal riogatják a férjeiket, hogy ha nem bánnak jól velük, akkor csúnyán megjárják, mert a cudar férfiemberekért az éj leple alatt eljönnek a Mocsárvidék lányai, és letépik a pecsüket.
– Ez tényleg elég ostobán hangzik – ismerte el a főszakács.
– Na igen. Magam is ezt gondoltam, egészen ma reggelig. Amíg vissza nem érkezett az őrjárat a malomházból. A járőrparancsnok azt jelentette, hogy a véres deszkapadló tele volt olyan lábnyomokkal, amelyek a méretük alapján vagy siheder legénykéktől származtak, vagy nőszemélyektől.
Esteban elgondolkodva meredt maga elé. Mi a fene ez az újabb hülyeség? Mocsárvidék lányai, vérben úszó malomház, letépett hímtagok… Vajon a Suttogó miért nem mesélt neki erről semmit? Talán nem bízott benne, hogy kellő hitelességgel tud hüledezni, ha majd meghallja ezeket a híreket? Ennyire nem hisz az ő képességeiben? Akkor meg minek vette fel a titkosszolgálathoz?
Aztán kissé el is szégyellte magát hősünk. Hát hogyan is mesélhetett volna előre a Suttogó olyasmiről, ami még meg sem történt? Hiszen világos, mint a Nap, hogy ez az esemény a molnárné éjszakai kimenekítésével kapcsolatos! Talán hiba csúszott a tervbe, és a kimenekítők nem számítottak rá, hogy a molnár is ott lesz a három cimborájával… Na de akkor is! Mi ez a fertelmes pusztítás a vérben tocsogással meg a letépett pecsekkel? Miért nem lehetett az egészet sima rablótámadásnak beállítani? Mire volt jó ez a feltűnősködés?
– Rémesen unom már ezeket a baromságokat – zökkentette ki merengéséből Kalrund hangja. – Először jött az a szemtelen suhanc, aki nem átallotta magát Sebezhetetlennek nevezni. Már ez is épp elég fejfájást okozott nekem, mert az ostoba nép egész legendákat szőtt az alakja köré. Aztán elkezdtek mindenféle futkosókról pusmogni. Most meg itt vannak a Mocsárvidék lányai…
– Úgy gondolod, nagyuram, hogy ezek a lányok tényleg léteznek? – kérdezte Esteban.
– Nem tudom, mit gondoljak – sóhajtott nagyot a fejedelem. – De azt biztosan tudom, hogy az efféle dolgoknak soha nincs jó vége! A buta paraszt hajlamos rá, hogy felnagyítsa az eseményeket, és minden jelenség mögé az istenek vagy a démonok ilyen-olyan szándékait képzelje. Csakhogy nekem egyáltalán nem tetszenek ezek a képzelgések. Minden zavargást, lázadást, zendülést, minden vallási háborút ilyen képzelgések előznek meg, mert az ostoba jobbágy hajlamos bármilyen erdei manóban, boszorkányban, tündérben, meg ki tudja, miféle szerzetben a megmentőjét és szabadítóját látni. Vagy éppen az ellenkezőjét, és elkezd mindenféle romlásról, pusztulásról, végítéletről, döghalálról jajongani, ezek az elmebajos híresztelések pedig úgy söpörnek végig a fejedelemségen, mint a futótűz.
Esteban megállapította magában, hogy a Suttogó egy csöppet sem túlzott, amikor azt mondta, hogy a titkosszolgálat tagjának lenni igencsak embert próbáló kihívás.