Ha az ember vakondriasztót akar vásárolni, akkor bemegy egy szaküzletbe, és azt mondja: „Kérek egy vakondriasztót”. Nem bonyolult, ugye? Ha viszont erre az aktusra külhonban kerül sor, az már felvet bizonyos problémákat.
Képzeljünk el egy középkorú férfit, aki semmilyen idegen nyelven nem beszél egy kukkot sem. Viszont ég a vágytól, hogy legyen neki vakondriasztója. A nyolcvanas éveket tapossuk éppen, végre kapott útlevelet, kimehetett Nyugatra, hát nincs az az isten, hogy ő most vakondriasztó nélkül menjen haza! (Poétikusan ifjú olvasóimnak, akik értetlenül állnak eme szituáció előtt, azt javaslom, üssenek fel egy szocialista időkben megjelent lexikont a „hiánycikk” szónál.)
Nos, emberünk (aki nem mellesleg Gronyár apukája) bement egy olyan áruházba, amelyről feltételezte, hogy a kínálatában megtalálható a vakondriasztó is, és a következőképpen kommunikálta, miféle terméket szeretne vásárolni.
Az első eladó előtt letérdepelt, jobb kezével ásásra utaló mozdulatokat végzett, baljával pedig befogta a saját szemét, továbbá mindezen tevékenységek közepette az alábbiakat közölte a meglepett alkalmazottal, enyhén fejhangba hajló tónusban:
– Nííí – nóóó – nííí – nóóó – nííí – nóóó!
Nem fogjátok elhinni, drágakedves olvasóim: egy percen belül kapott vakondriasztót!
Hát ezért mondom én, hogy rendszer–, módszer– és gengszterváltás ide vagy oda, a mi kereskedelmünk fényévekkel van lemaradva még a nyolcvanas évek nyugat-európai szintjétől is. Aki nem így gondolja, csak tegyen egy próbát! Menjen be bármelyik hazai szupermarkecbe, vagy akár egy kertészeti szaküzletbe, ismételje meg hősünk fent leírt produkcióját, és a tapasztalatokról értesítsen minket. Esetleges videofelvételeknek külön örülni fogunk.