Nem kell a dohány

Nem állítom, hogy az alábbiakban részletezendő cselekedetemmel soha be nem tapasztható léket ütöttem a dohánykereskedelem kalózhajóján, de hogy a lelki egyensúlyomnak jót tett, az biztos.

Nemrég gyanútlanul lemendegéltem az állandó lakcímemet képező bérleményhez legközelebb eső dohányboltba. Benyitottam, s azt láttam, hogy rajtam kívül két női hölgy tartózkodik a helyiségben, mindkettő a pult mögött, s iszonytatóan belebújtak a számítógépbe, valami rendelés keresése okán. Köszöntem illendően a számmal, ők viszonozták, majd a szemüveges fehérszemély megnyugtatólag közölte:
– Bocsánat, egy perc!

Nem is voltam én még akkor ideges, mert már abban a korban vagyok, hogy amikor egy nő azt mondja nekem, hogy egy perc, akkor az a magam részéről teljesen rendben van.

Próbáltam elfoglalni magam, érdeklődő pillantásokat vetettem a falra aggatott dokumentumokra, amelyek a fogyasztóvédelem, a működési engedély és a kiskorúak jogainak tárgykörébe tartoztak. Közben elégedetten konstatáltam, hogy a női hölgyek megtalálták a számítógépben azt a rendelést, amit kerestek. Az eladó boldogan egyenesedett fel, a huszon-egynéhány éves bolttulajdonos pedig szintén nyugtázta, hogy megkerült az a huncut tétel. Már azt hittem, végre sorra kerülhetek, hiszen az a bizonyos beígért egy perc bőségesen lepergett, ám ekkor új napirendi pont ütötte fel a fejét a pult mögött…

– Tehát akkor holnaptól ezen a polcon legyenek amazok, amazon pedig ezek, innentől a falig pedig emezek – osztotta meg térinformatikai elképzelését a beosztottjával a tulajdonos, akin látszott, hogy a családja már a szatmári béke óta kereskedelemből és szíveslátásból él.

Nem nagyon volt nekem a garatomnál semmiféle oda nem illő bioképlet, de azért egy diszkrét krákogással jeleztem, hogy nem szeretnék olyan, bizonyára üzleti titoknak minősülő információkat kihallgatni, miszerint melyik polcon legyen a Sláger vágott dohány, és melyiken a Symphonia füstszűrős pakli, továbbá nem azt terveztem ma délelőttre, hogy egy nemzeti trafikban fogom elütni az időt, a rendkívül szórakoztató „hogyan álljunk egyik lábunkról a másikra” című svédtornát művelve.

Nem sikerült magamat észrevétetnem, és ekkor úgy döntöttem, hogy el kell menekülnöm erről az ezoterikus helyről, mert valami miatt nyilvánvalóan láthatatlanná váltam eme mágikus falak között.

– Köszönöm, a viszontlátásra – hazudtam a személyzetnek, majd megfordultam, és lenyomtam a bejárati ajtó kilincsét.

Ekkor mintegy varázsütésre ugyanazt a dalszöveget adták elő mindketten, csak különböző énekhangokon:
– Tessék mondani!
– Jajjj, tessék mondaniiiííí!

Az ajtóból visszafordulván próbáltam negédesen elmosolyodni, már amennyire ez egy ötletszerűen formatervezett arc birtokában lehetséges, és nagyon kedvesen közöltem:
– De hiszen már mondtam: a viszontlátásra!

És elmentem az onnan háromszáz méterre fekvő Második Legközelebbi Nemzeti Trafikba, ahol nekem azt mondták a kereskedelmi aktus végén, hogy „köszönjük szépen a vásárlást”.