Reggeli közben Milla csodálkozva tapasztalta, hogy az ura mindjárt a felszolgálás végeztével mindenkit kiküld a helyiségből. Nemcsak a szolgálókat, de még a testőrség tagjait is. Néhány kvintával korábban talán meghűlt volna az ereiben a vér, mert az lett volna az első tippje, hogy fény derült az Estebannal folytatott viszonyára, de mivel a hűtlen főszakácsot már régóta szökevényként tartották számon Rőtvárban, az asszony viszonylag nyugodt maradt. Egészen addig, amíg rá nem pillantott Kalrund kezére, amelyben úgy remegett a villa, hogy azzal még egy zsonglőr sem tudott volna ételt eljuttatni a tányértól a szájáig.
Persze maga a fejedelem is észrevette, hogy már nem ura a jobbjának, és mivel eddigre kellő feszültség halmozódott fel benne, hirtelen mozdulattal lesöpörte maga elől a terítéket, és ráförmedt a feleségére:
– Hát ezért nem utazott még el Osmosisba a fiad, ugye?
Ez volt az a pillanat, amikor Milla gyomra is összeszorult, és pontosan érezte, hogy már egyetlen falatnyi étket sem bír magához venni a reggeliből. Ugyan még nem látta át, hogy mi lesz a várható veszekedés tárgya, de azt jól tudta, hogy az urát viszonylag kevés dolog tudja annyira felidegesíteni, amelynek hatására egyetlen mozdulattal a falhoz ken egy egész tányérnyi szalonnás tojást.
– Jobb lenne, ha lehiggadnál – jelezte fahangon Milla –, az orvos is ezt tanácsolná, ha most itt lenne. Bár nyilván őt is kizavartad volna előzőleg.
Kalrund úgy érezte, nincs idő fölösleges körök lefutására, ezért hamar előállt a farbával:
– Mesélj, mióta baszol a fiaddal? – kérdezte fojtott hangon, szinte a fogai közt kipréselve a szavakat.
Milla szeme hirtelen tágra nyílt, de aztán erőt vett magán, és kimért mozdulattal helyezte le a tányérja mellé a villát. Okos asszony volt, rögtön felmérte, hogy itt már tagadásnak helye nincs, ezért a következő fokozatra váltva kezdte meg a védekezést:
– Ha én nem vagyok, akkor az ifjú Kalrund még mindig szűz lenne, ami az ő életkorában az alkalmatlanság legtökéletesebb ismérvét jelenti, főleg egy olyan magas méltóság kapcsán, amelynek várományosa, ez jelesül a fejedelemség trónja. Én tehát csak a kötelességemet teljesítettem.
– Hogy mi van?! – bődült el uralkodói ragadványnevéhez méltóan Dörgedelmes Kalrund, és úgy pattant fel az asztal mellől, hogy a szék is kidőlt mögüle.
– Figyelmeztetlek – emelte fel mutatóujját Milla –, ha azt szeretnéd, hogy erről a titokról továbbra is csak hárman tudjunk, akkor ne emeld fel a hangodat.
– Csak a kötelességedet teljesítetted?! – ismételte üvöltve Kalrund, látszólag meg sem hallva felesége szavait, ám aztán, ha némi késéssel is, de eljutott az elméjéig az asszony intelme, mert onnantól már inkább az asztalra hajolva és mérgeskígyóként sziszegve küldte Milla felé a szidalmait: – Te beteg lelkű cemende! Hát ilyen kötelességet egész Evilágon nem ismer senki! Nincs egyetlen isten sem, akinek kedvérevaló volna ilyen undorító cselekedet!
Most már Milla is felemelkedett az asztaltól. Úgy vélte, ideje taktikát váltani. Megindult a férje felé, és mire odaért hozzá, magára öltötte egy megtört asszony és egyben szerető anya pózának minden nyomorát:
– Te is tudod, hogy szegénykénk milyen suta és esetlen volt, amióta csak megszületett. Ugyan, ki nyúlt volna a hóna alá egy ilyen szárnyaszegett kis madárkának, ha nem az anyja?
Kalrund úgy felmérgelte magát ezen a próbálkozáson, és főleg a szánalmas hasonlaton, hogy még a visszanyesetlen orrszőrei is szabadon lebegtek, miközben dühödten fújtatva azt szuszogta:
– Tegnap éjjel úgy láttam, hogy mocskosul nem a hóna alá nyúlkáltál ennek a szárnyaszegett kis madárkának, hanem éppenséggel a tojásait markolásztad, amikor befészkelted magad az ölébe, és közben úgy kuvikoltál, mint egy uhubagoly!
Milla arckifejezése egy csapásra szigorúvá vált:
– Tőled már régóta hiába várok bármiféle közeledést – emlékeztette a fejedelmet, mert az volt a frissen született ötlete, hogy vádlottból vádlóvá fog avanzsálni. – Szívesen szültem volna neked egy sokkal életrevalóbb fiút is, de nem adták meg nekünk ezt a kegyet az istenek. És ebben csöppet sem érzem magamat hibásnak, mert nem rajtam múlt. De ha már így adta a sors, és ez az egy fiunk van, akkor szerinted mit kellett volna csinálnom? Hagytam volna talán, hogy a legendáriumok majd ugyanolyan idióta uralkodóként tartsák számon, mint Gunnerud herceget? Minden istenekre, hát a vejünk egy káposztát tett magáévá a nászéjszakáján! Lanagrid arra nyitott be a szobába, hogy szanaszét hevernek a káposztalevelek, az a félkegyelmű meg ott ül az ágy szélén, azzal a buta vigyorral a képén, hogy immár semmi baj, besikerült a gyerek! Egy torzsába!!!
– Ne hasonlítsd össze a kettőt! – csattant fel Kalrund. – A fiadról beszélj, ne a lányunk férjéről!
Milla szigorúan összevont szemöldökkel tekintett az urára:
– Milyen érdekesen fogalmazol… Szóval Lanagrid a lányunk, az ifjabb Kalrund viszont a fiam? Csak az én fiam?… Nem tudta elkerülni a figyelmemet, hogy az egész ma reggeli beszélgetésünk során egyetlen egyszer sem bírtad kimondani azt, hogy a fiunk! Mindig csak az én fiam volt! Mit akarsz ezzel közölni? Talán ki akarod tagadni? Csak azért, mert az anyja tanította meg szerelmeskedni? Ez volna a legnagyobb bűne? És az én bűnöm micsoda? Hogy ezt a testet nem hagytam elhervadni?
Az utolsó mondattal egyidejűleg Milla kioldozott a ruháján két-három fűzőt, mire a vékonyka vászon úgy hullott le róla a földig, hogy immár meztelenül állt az ura előtt.
– Tessék! Ezt a testet kellett volna arra ítélnem, hogy többé ne érinthesse férfi?
Kalrund szinte vérben forgó szemekkel mustrálta végig a felesége alakját. Régóta nem volt része ebben a látványban, már ha kivonjuk az egyenlegből az előző éjszakát. Szó, ami szó, Milla még mindig vonzó és kívánatos volt, és a fejedelem szívét momentán többféle fájdalom is összeszorította. Egyrészt mindennél jobban szerette volna magáévá tenni az asszonyát, akár e pillanatban is, de tudta, hogy nem lenne képes rá. Másrészt még igencsak frissen élt a képzeletében az éjszaka látottak minden apró mozzanata, és az undor mellett mindenféle egyéb rossz érzés is hatalmába kerítette, mind férjként, mind apaként.
– Őrség!!! – bődült el hirtelen ötlettől vezérelve, és amikor azt látta, hogy Milla riadtan magára akarja kapni az öltözékét, rálépett a vászon szélére. Így amikor a következő pillanatban berontottak az alabárdosok, csak annyit láttak, hogy a fejedelem asszonya mezítelenül guggol a kőpadlón, és eszelős arccal rángatja a ruháját.
– Az úrnőtök elkapott egy súlyos fertőző betegséget – harsogta Kalrund. – Azonnal különítsétek el a várbörtön legtávolabbi tömlöcében, különben ki tudja, mekkora járvány törhet ki Rőtvárban. A ruháit pedig égessétek el. A fejével játszik, aki nem teljesíti a parancsomat!
Milla okos asszony volt. Már nem tépkedett semmilyen vásznat, és nem is szólt egy szót sem. Belátta, hogy ez a játszma számára most véget ért. Ugyan mivel is védekezhetett volna? Talán tárta volna az igazságot a testőrök elé, és mesélte volna el, min veszekedtek a fejedelemmel a soha el nem fogyasztott reggeli alatt?
Megadóan tűrte, ahogy a riadt arcú katonák az alabárdjukat maguk elé tartva finom, de határozott böködésekkel kiterelik a helyiségből, aztán meg végig a folyosókon a leendő cellája felé.