Soha nem volt szokásom fiatal lányokkal hetyegni. (Persze kivételt képezett ez alól, amikor még magam is huszonéves voltam.) És amióta felkapott a hírnév, mindig tökéletesen be tudtam azonosítani a női nemnek azon képviselőit, akik valamiféle tévesen felmagasztalt idolt, szeretetpótlékot láttak bennem, vagy apjuk helyett apjukat, gondoskodó és gyengéd szeretőt, mindezt pusztán az írásaim alapján.
Néha, amikor már meglehetősen sok bor elfogyott bizonyos írótáborokban, vagy egyéb szakmai összejöveteleken, megkérdeztem a kollégákat, hogy ők is kapnak-e olyan üzeneteket, mint én. Aztán a néha kuncogva előadott válaszok alapján megnyugodtam, hogy ez általános jelenség. Vannak nők, akik összemossák a képzeletet a valósággal, nincs mit kezdeni ezzel a dologgal. Főleg maga az író nem tehet ellene semmit. Egyszerűen meg kell szokni.
Annabelben nem ilyen nőt láttam. Még a feltételezés is bántó. Merthogy Annabel számomra sokkal többet testesített meg. Hosszú évtizedek óta foglalkozom szavak egymás mellé rendezésével, de még most sem tudom megfogalmazni, milyen elementáris hatással volt rám.
Most tényleg, mit írjak? Hogy úgy éreztem, rátaláltam a másik felemre? Szégyenteljesen sablonos és nevetséges. Vagy hogy Annabel tanította meg nekem, közel az ötvenhez, hogy mi az elfogadás, a szeretet, a harmónia és a boldogság…?
Nagyon előreszaladtam, úgy érzem. Okosabb lenne tán visszatérni ahhoz a naphoz, amikor megismertem őt, és a pillanatnyi benyomásaim alapján csak annyit tudtam róla, hogy egy cserfes, pökhendi, bátor és belevaló teremtés, aki éppen most javasolja nekem azt, hogy igyunk meg egy kávét valahol a környéken, én pedig szófogadóan bólogatok, és nem sejtem, mi várhat rám, de készséggel állok a fejlemények elé, bármi is történjen ezen a varázslatos éjszakán.