Hallgatólag

Óvatosan csukta be maga után a bejárati ajtót, amikor késő este hazaérkezett. De hiába volt az elővigyázatosság, máris hallotta, ahogy a hitvesi ágy megnyikordul Tünde alatt. És pontosan tudta, ebből az egyszerű kis hangból, hogy Tünde felébredt. Hiszen várt rá. És már huszonegy éve éltek együtt. Minden egyes hang ismerős volt.

Tavaszi kabátját felakasztotta a fogasra, levetette a cipőjét, aztán a fürdőszobába ment. Semmi más vágya nem volt most, mint hogy maradéktalanul lemoshassa magáról ezt a mai napot, bár azzal is tisztában volt, hogy ezt a mai napot már soha, semmilyen körülmények között nem moshatja le magáról, elvégre az egész hátralévő életének legjelentősebb napja volt, és ezen változtatni már nem lehet.

Hosszan állt a zuhany alatt, valamivel tovább, mint amikor egyéb délutános műszakok után tisztálkodott. De aztán a bojler jelezte, hogy kifogyóban van a melegvíz, ideje kiszállni a kádból, megtörölközni és aludni menni.

A bojler persze nem tudhatta azt, amit csak ember tudhatott.

Hevenyészve dörgölte végig a testét a felesége által mindig hűségesen odakészített bolyhos törölközővel, de nem is bánta, hogy ez a művelet most ily felületesen ment végbe, mert néha úgy érezte, minden átmenet nélkül leveri a víz, mi értelme van hát küzdeni ellene?

Kissé felemelte a paplant. Amikor bebújt a hitvesi ágyba, meztelenül és kicsit még nedvesen, az első érzés, ami orrba csapta, az utánozhatatlan és semmivel össze nem hasonlítható, semmilyen más szóval le nem írható asszonyszag volt. Imádta ezt az illatot, boldogan merült el benne, és csak az bírt a fejében járni, vajon az elmúlt évtizedek során miért nem tudta sokkal jobban értékelni azt a körülményt, hogy ez neki minden áldott éjszakán jár?

Tünde magához ölelte. Imádott felesége ugyan próbált kimért és közömbös lenni, ahogy előzőleg kérte tőle, de azért mégiscsak érződött a hangján valamiféle aggódó kíváncsiság:
– Mit mondott az orvos?

– Legfeljebb egy év – jelentette ki ő, és bár fejét az asszony két melle közé szorítva próbálta közölni ezt a riasztó adatot, arra azért vigyázott, hogy ne legyen félreérthető egyetlen szó sem.

Tünde még szorosabbra fonta a karját körülötte, ezt pontosan érezte, de nem volt semmiféle egyéb jel, mert előzőleg megbeszélték, hogy akármi is lesz, nem drámáznak.

– Szeretlek, és mindig szeretni foglak – suttogta halkan Tünde, aztán kibontotta a jobb mellét a hálóingéből, és mint valami gondoskodó anya, az ő csodálkozástól és meghatódottságtól kissé elnyíló ajkai közé helyezte a mellbimbóját.

Szeretett volna sok mindent kérdezni. Például azt, hogy a gyerekeknek megmondjuk-e. Anyádéknak megmondjuk-e. A barátainknak megmondjuk-e. Vagy egyáltalán hogy lesz ezután.

Aztán nem kérdezett semmit. Csak hallgatott, és feküdt boldog-kielégülten, lehunyt szemmel, szájában a felesége mellbimbójával, az élete összes nagy pillanatára gondolva, az ismerősökre, a szeretteikre, a gyerekeikre gondolva, és szinte beleszédült az eleddig ismeretlen vágyba, hogy ő ezt a minden sejtet átható érzést akarja magával vinni az örökkévalóságba.